Miért van az, hogy ha decemberbe hajlik az idő, akkor én nem kezdem el a Jingle Bellst fütyülgetve, csomagolástól ragasztós kézzel gyúrni a bejglinek való tésztát a rénszarvasmintás pizsamanadrágomban? Vannak, akik nincsenek oda a Nagy Piros Szánkóbajnokért, és ezeknek az embereknek a viselkedése pont ugyanannyira érthetetlen a legnagyobb téli ünnep rajongóinak szemében, mint fordítva. Mindenkinek megvan az indoka, amiért szeret december végén három napig örömmámorban úszni, és azoknak is megvan, akik ilyenkor legszívesebben vagy egy nagyon távoli helyen lennének, vagy jobb híján bezárnák az ajtót, lehúznák a rolókat és az Ünnep végéig kikapcsolva tartanák a telefonjukat.

Én az utóbbiak közé tartozom. Az utóbbiak közül is az előbbiek közé. A decembertől szó szerint kiráz a hideg. És nem azért, mert a Szeretet Ünnepének üzenete nekem semmit sem jelent. Hanem azért, mert ma ez az üzenet egyetlen szóból áll: VÁSÁROLJ! Ezzel persze nem tojtam ki a spanyol viaszt, tudom. Nincs ebben semmi új gondolat. Ezt mindenki tudja. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez az ünnep mára egy amerikai mintára íródott olcsó szappanoperává satnyult. Van, aki ezzel együtt tud élni, van aki szereti és van, akinek nem megy. Ők azok, akik nem értik, hogy a télapó mit keres a boltokban december hatodika után. Ők azok, akik fülhallgatóval mennek bevásárolni, mert a jó ízlés elleni támadásnak veszik a hipermarketek rádiójából szóló amerikai dalok olcsó magyar változatának üvöltetését. Ők azok, akik elfordítják a fejüket, ha az utcasarkon „jó magyar hagyomány szerint” fagyöngyárusokba botlanak. Ők én vagyok. Közeledik a neves három nap és nagyon szeretném, ha lenne annyi pénzem, hogy felnyaláboljam a szeretteimet és ajándékok helyett elutazzunk a hegyekbe. Természetesen nem tehetem meg, mert decemberben vásárolnom kell, különben a végén még nem fogom szeretni a szeretteimet.

Mindazonáltal a tél nekem egyet jelent a síeléssel és így a legnagyobb ünnep nekem az lenne, ha pirosra csípné a menetszél az arcomat, miközben lángolnának a combizmaim a folyamatos megerőltetéstől. Számomra a Szeretet Ünnepe egy hét lenne a hegyekben. Idén nem fog összejönni. De lélekben én nem a metró mozgólépcsőjén megyek felfelé a Blahán, hanem egy sífelvonón ülök a szikrázó napsütésben, miközben bokámat kellemesen húzza le a sícipő és a léc súlya. Nem a városi szürkületben nyelem a szmogot, hanem a hegytetőn szívom le a már-már fájóan tiszta levegőt. Bizony, amíg a jónép a Vörösmarty téren iszogatja a méregdrága forralt borát, addig én azt számolgatom, hogy hány pohárral kéne nem meginnom ahhoz, hogy egy napi síbérlet ára összejöjjön. Látom a Róna utca végtelenjét, de képzeletben folyamatosan a zordon Kárpátoknak, Alpoknak, vagy a Dolomitoknak fenyvesekkel vadregényes táján szabadítgatom börtönéből sas lelkem. Petőfi valószínűleg nem síelt. Egy ideje már én sem. Hiányzik. Megyek is csomagolni... egyelőre csak ajándékot.

De hogy megválaszoljam a címben feltett kérdést is: hogy mi a bajom a Karácsonnyal? Valószínűleg az, hogy Santa szánkóhátról ho-HO-HÓZIK-ZIK-zik sílécek helyett.