Fontos dologra jöttem rá. Ezennel töredelmesen bevallom: szeretem a sztereotípiákat. Különösen az egy-egy néphez kapcsolódóakat. Persze a csárdás-gulyás nonszenszekkel jövő hülye külföldiek kíméljenek, na de azok a sztereotípiák, amiket mi magyarok (így kollektíven, általában, sztereotipikusan) alkotunk más nemzetekről, az egész más! Hiszen azok igazak!
Vegyük – példának okáért, teszem azt – az angolokat. Valószínűleg kevés olyan nép van Európában, amelyik iránt ennyi bűbájos előítélettel viseltetünk, pozitívokkal és negatívokkal egyaránt. Elvégre mindenki tudja, milyenek az angolok, nem? Folyton teát isznak, ráadásul tejszínnel, vagy ami még rosszabb, tejjel. Születésüktől kezdve ösztönösen utálják a franciákat (már csak azért is, mert azok meg folyton csigát esznek). Reggelire kolbászt tálalnak babbal meg rántottával, minden egyéb étkezéskor fish&chips-et (azaz halat sült krumplival). Hidegek es íztelenek, mint a kajájuk. Keménykalapot hordanak és zsebórát. Ki nem állhatják a külföldieket (különösen a hülye franciákat). Borzasztó előkelőek, vagy ha nem, akkor mindenféle focimeccseken verekszenek. Nyúlós, fekete élesztőkrémet kennek a kenyerükre, amit marmite-nak hívnak, és valamiért meg vannak győződve róla, hogy ez a világ legínycsiklandóbb csemegéje. Rengeteget foglalkoznak a királyi családdal; furcsa mértékegységekben számolnak, aminek semmi értelme. Folyton esik náluk az eső, de minimum köd van. A fővárosukban emeletes piros buszok járnak, méghozzá az út bal oldalán. Odavannak a csak szerintük vicces angol humorért. Udvariasak, de sosem tudod, mit gondolnak valójában. Nem beszélnek idegen nyelveket, mert ugyebár minek. És mindennek a tetejébe összekeverik egymással a mindenféle közép- es kelet-európai népeket – jó esetben a lengyeleket tudják azonosítani, de őket is csak azért, mert elárasztják Londont.