Displaying items by tag: Anglia

Fontos dologra jöttem rá. Ezennel töredelmesen bevallom: szeretem a sztereotípiákat. Különösen az egy-egy néphez kapcsolódóakat. Persze a csárdás-gulyás nonszenszekkel jövő hülye külföldiek kíméljenek, na de azok a sztereotípiák, amiket mi magyarok (így kollektíven, általában, sztereotipikusan) alkotunk más nemzetekről, az egész más! Hiszen azok igazak!

Vegyük – példának okáért, teszem azt – az angolokat. Valószínűleg kevés olyan nép van Európában, amelyik iránt ennyi bűbájos előítélettel viseltetünk, pozitívokkal és negatívokkal egyaránt. Elvégre mindenki tudja, milyenek az angolok, nem? Folyton teát isznak, ráadásul tejszínnel, vagy ami még rosszabb, tejjel. Születésüktől kezdve ösztönösen utálják a franciákat (már csak azért is, mert azok meg folyton csigát esznek). Reggelire kolbászt tálalnak babbal meg rántottával, minden egyéb étkezéskor fish&chips-et (azaz halat sült krumplival). Hidegek es íztelenek, mint a kajájuk. Keménykalapot hordanak és zsebórát. Ki nem állhatják a külföldieket (különösen a hülye franciákat). Borzasztó előkelőek, vagy ha nem, akkor mindenféle focimeccseken verekszenek. Nyúlós, fekete élesztőkrémet kennek a kenyerükre, amit marmite-nak hívnak, és valamiért meg vannak győződve róla, hogy ez a világ legínycsiklandóbb csemegéje. Rengeteget foglalkoznak a királyi családdal; furcsa mértékegységekben számolnak, aminek semmi értelme. Folyton esik náluk az eső, de minimum köd van. A fővárosukban emeletes piros buszok járnak, méghozzá az út bal oldalán. Odavannak a csak szerintük vicces angol humorért. Udvariasak, de sosem tudod, mit gondolnak valójában. Nem beszélnek idegen nyelveket, mert ugyebár minek. És mindennek a tetejébe összekeverik egymással a mindenféle közép- es kelet-európai népeket – jó esetben a lengyeleket tudják azonosítani, de őket is csak azért, mert elárasztják Londont.

Outing, vagyis kirándulás. Ha ez a szó elhangzik a hétfő esti közösségi megbeszélésen (community meeting), mindenki borzasztó izgatott lesz. A bentlakók legalábbis. Ők tudniillik nagyon szeretik ezeket a kiruccanásokat – az önkéntesek már kevésbé, mert nekik (nekünk) ezekre szinte biztosan menni kell. A kirándulások mindig szombatra esnek, hogy ne ütközzenek a hétközbeni menetrenddel – ez ugyanis komoly gondokat tud okozni például egy autistánál: szegény Christopher már azon is kiakadt egy kicsit, hogy a megbeszéléseket hétfő estéről valószínűleg péntek reggelre tesszük majd át... Szóval szombat. Az szinte mindegy, hogy a szomszéd kisvárosba megyünk-e bevásárolni, vagy épp Walesbe ruccanunk át egy skanzenbe: azt hiszem, a lényeg a kaland. Meg hogy uzsonnát lehet csomagolni, és egy héttel előtte meg lehet beszélni minden reggel és este és délután és teaszünetben, hogy: szombaton kirándulunk!

Fél tizenegykor kezdődik az elmaradhatatlan és szent teaszünet. Senki nem kávézik ilyenkor, úgyhogy elhűlve néznek rám, ha nem kérek a teából, hanem csinálok egy gabonakávét magamnak. Amúgy az a vicces, hogy hihetetlen módon rákaptam a teára, szerintem egy év alatt nem iszom egyébként annyit, mint amennyi a három hónapos teaadagom lesz. Szóval ilyenkor félórás rituálé keretén belül mindenki körbeüli az asztalt ott, ahol éppen ügyködik (teafőző és teafű természetesen az összes elképzelhető helyen van, még a farmon is), és tízóraizik meg teázik egyet. Tizenegykor meg, mint akinek csengettek, felkel a nép és visszamegy dolgozni. Negyed egyig. Ekkor ugyanis – szintén szigorúan vett – ebédidő, azaz lunchtime következik. Ebédre szinte sosem esznek meleget, legtöbbször csak valami szendvicset, lekváros kenyeret, salátát, gyümölcsöt. Ez utóbbiakat mondjuk inkább én eszem, a bentlakók nem annyira velneszfitnesz ízlésűek...

Láttatok már egy liternyi egész szerecsendiót egy konyhában? És óriási üvegekben sorakozó szárított majoránnát, petrezselymet, rozmaringot, zsályát egy helyen? Ezek amúgy a kertben teremnek. Ja, és persze indiai, thai es egyéb keleti cuccok garmadával kínálgatják magukat a polcon, úgyhogy szinte vissza kellett fognom magam a lelkendezésben, mikor először megnéztem a fűszerpolcot. A vicc az egészben az, hogy a készlethez képest elég keveset fűszereznek maguktól: jó angol szokás szerint enyhén szólva diszkréten bánnak a fűszerrel. Úgyhogy kicsit aggódtam is, mikor rám került a főzés sora, hogy majd tüzet okádnak (nem fogok íztelenül főzni, csak mert ezek nem ismerik a paprikát!), de sikere volt a kajáknak eddig, úgyhogy abbahagytam az aggódást.

Bár kicsit bizarr a megosztás, ha külön számolok be bentlakókról és „normálisokról”, vagyis dolgozókról, mégis ezt teszem. Így ugyanis egyszerűbb különválasztani az embereket, bár néha nem olyan könnyű eldönteni, ki melyik csoportba tartozik. Mire hazamegyek, feltehetően én is rászokom majd, hogy mindenkire szélesen mosolygok, nagyon megdicsérem, ha elmeséli, hogy eltörölgetett egy bögrét, minden mondatnál visszakérdezek majd, hogy „Igazán? Nahát!”, és az is valószínű, hogy széles (a szokottnál is szélesebb) mozdulatokkal gesztikulálva fogok reagálni minden történetre, esetleg rákérdezek, hogy a beszélgetőtársam biztosan mosott-e kezet ebéd előtt.

„Te meg tudsz úgy állni, hogy keresztbe rakod a lábad?” Ezt kérdezte tőlem Christopher először. Azóta megkérdezte még párszor, és mindig borzasztóan örül, ha előrukkolok ezzel a tudományommal. És megmutatja, hogy ő is tudja. Ha együtt kajálunk, és épp mellette ülök, elmondja, hogy most enni fog, körülményesen megnézegeti az óráját, és nekifog. Egy perc múlva megáll, és megismétli, hogy előbb enni fog, azután elmossa a tányérját, azután dolgozni fog. Kicsit zavarba jön, ha véletlenül az ő helyére ülök, de némi gondolkodás után azt mondja: nem baj, maradhatok.

Christopher autizmussal született. Ha valami nem a megszokott rendben történik, vagy valaki túl hangosan beszél körülötte, idegesssé válik, kiabálni kezd, esetleg a földhöz vág valamit.