Gondolom, nem mondok azzal semmi újat, hogy az év legeslegjobb időszaka az advent mellett a nyaralás. Gyakorlatilag január elsejétől másra sem vágyunk, csak hogy jöjjön már a meleg, lazuljon a munkatempó és nekivághassunk a jól megérdemelt pihenésünknek.
Én azok táborát gyarapítom, akiknek a nyaralás szó hallatán egyből a horvát tengerpart ugrik be, és másra sem vágyom, csak hogy napközben essek-keljek a sziklás parton, esténként degeszre tömhessem magam rákkal és koktélokkal a kis óvárosi mulatókban, éjszakánként pedig a párnámra csöpögjön a só a hajamból.
Nos, ezt idén sem lehetett kihagyni! Hónapok óta vártam a napot, hogy végre nekiinduljak a nagy sós víznek és jó magyar szokás szerint már az első napon hólyagosra égessem magam a parton. Kicsit ugyan aggasztottak azok az előrejelzések, amelyek szikrázó napsütés és 32 fok helyett viharos szelet és esőt jósoltak, de mondjuk az időjósok szavára pont annyira lehet adni, mint a politikusokéra, így csupán legyintettem egyet és ’csakazértse’ hozzáállással egy darab kardigánt, vagy pulóvert sem voltam hajlandó elpakolni.
Még akkor is azt hajtogattam, hogy ’Jajj, ugyan már, Horvátországban mindig dögmeleg van és ragyogó napsütés!’, amikor már szédültem az ablaktörlő tempójától. De a tengert ritkán látó magyar ember úgy ragaszkodik az idilli nyaralás képéhez (azaz nagy türkiz langyos víz, minimum 30 fok és romantikus szállás), mint ahogy ahhoz is, hogy karácsony nincs áruhitel nélkül (tehát kell az a plazmatévé, maximum eladjuk anyádat!). Ezért aztán amint megláttam a nagy sós vizet, engem az sem rettentett el, hogy egy-két keménykötésű, feltehetőleg horvát vízilabdázót leszámítva egy teremtett lélek sem ment bele az alig 20 fokos tengerbe. Rajtam kívül persze. Kisebb kuriózumszámba mentem, és valószínűsíthetem, hogy nem azért bámultak annyira, mert azt hitték, hogy a legújabb Bond-lány emelkedik ki a habokból.
Azért nagy szerencsém volt, mert a második napon a barátaim úgy döntöttek, hogy még mielőtt jégkockaként szednének ki a tengerből, inkább menjünk el kirándulni. Jó háromórányira a szálláshelyünktől valószínűleg úgyis meleg van, hiszen Horvátországban mindig meleg van!
Legyen elég csak annyit mondanom, hogy az ajándékboltban nem hűtőmágnesre és kagylóba gyömöszölt ébresztőórára (temészetesen a kötelező bárgyúfejű delfin momentummal) költöttük el a fölös pénzünk, hanem kénytelenek voltunk termopulóvert és egyenesőkabátot venni, amivel gyakorlatilag azonnal beolvadtunk a park területén tartózkodó, szintén libafoszöld esőkabit viselő, pár száz fős kínai csoportba.
Amikor a barátnőm felvetette azt a kérdést, hogy mi van akkor, ha a minimum többórás gyalogtúra közepén kap el minket a szakadó eső, csak lazán legyintettünk egyet, hogy ’Jajj, ugyan már, Horvátországban mindig dögmeleg van és ez most csak egy kis átmeneti szemerkélés!’. Nos, szó ami szó, a barátnőmben egy Onyutajudit veszett el, mert alig fél óra múlva olyan zuhét kaptunk a nyakunkba, hogy a háromórásra kalkulált távot mintegy másfél óra alatt toltuk le. Sajnos az egyik kedvenc helyemből, a meseszép Plitvicei tavakból lópikulát sem láttunk, ellenben tökélyre fejlesztettem a ’táguljmárarrébb-nézésem’ és azt a bájos könyökölési technikát, amivel meglepő hatékonysággal tudtam a nyugdíjasokat és a kóválygó tíz év alattiakat arrébb lökni. Mert, bár engem a túra felénél már halálfélelem kapott el, hogy a cipőm totál beázott, a nadrágom teljesen felszívta a vizet, hogy gyakorlatilag jegyet váltottam egy makacs felfázásra, a nyugdíjasok és a karon ülő gyerekes anyukák úgy korzóztak az 50 centi széles pallókon egymás mellett tömött sorokban, mintha csak Walt Disney valamelyik családi filmjének a bemutatójára várva lófrálnának a plázában.
Nem kell ezt tovább ragoznom, íme néhány kép, hogy milyen szép időnk is volt:
Persze, mivel minden mese boldog véget ér, így én is nagyon boldogan mosolyogtam hazafelé a kompon, hogy ’Na tessék, ugye mondtam én, hogy Horvátországban mindig dögmeleg van és ragyogó napsütés!’. Hazatérésünk napján ugyanis újra kisütött a nap, tombolt a kánikula és meseszép színekben ragyogott a tenger. Kár, hogy mindezt már csak az autóból élvezhettem!
Azért cseppet se gondoljátok, hogy nem volt isteni ez a négy nap! Íme néhány ok arra, hogy miért is olyan jó az, ha az éves nyaralásod 80 százalékában rettenetes az idő:
1. Ősszel és télen úgysem mentem volna el kirándulni a tengerhez, most legalább tudom, hogy milyen lehet novemberben, 13 fokban a szomszédéknál.
2. Júliusban még sosem vettem pulóvert, most majd milyen jó is lesz télen, hogy van egy új pulcsim, amiről ráadásul a nyaralás jut majd eszembe.
3. Nem költöttem a pénzem fürdőruhákra, papucsokra, jégkrémre és egyéb nyári sületlenségekre, így megkíméltem magam egy fizikai és egy anyagi leégéstől is+ a szokásos torokfájásomtól.
4. A teljesen érthetetlen módon a szobánk alá pakolt (egyébként szuper színvonalas és trendi) lounge bar így nem üvölttette a zenéjét hajnal négyig, mert az eső a nagy dorbézolásokat is elmosta, így remekül aludtunk.
5. Egyébként is remekül aludtunk, még abban a szobában is, ahol nem volt klíma. Én mondjuk fáztam a 13 fokban, így felhúztam a paplant.
6. Hatalmasokat lehetett így kirándulni (ha épp nem áztunk totál szét), és nem csak döglöttünk a napon.
7. Ellenben döglöttünk a szobában, aludtunk nagyokat, elolvastam négyszer annyi könyvet, mint egyébként, istenieket ettünk és persze egyéb nagyon izgalmas módon is el lehet tölteni ilyenkor az időt ;)
8. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy jó társaságban röpül az idő! Így aztán mit nekünk novemberi cudar idő, szakadó eső, vagy pancsolásmentes nyaralás, most is isteni volt a tengernél lenni, rákot enni, hatalmasokat nevetni és beszélgetni, és úgy egyáltalán egy kicsit ’hurrányaralni’!