Már csak alig nyolc nap van Karácsonyig. Az emberek izgatott várakozással tekintenek az ünnepek elé. A levegőben forralt bor és bejgli illat terjeng, a rádióból karácsonyi muzsikák áradnak és mindenhol ajándékot bontogató boldog családok képei néznek ránk a reklámokból vissza. Ám ez csak a karácsony egyik oldala…

Ernő azt írta a múlt héten, hogy nem szereti a karácsonyt, mert számára ez csak egyet jelent azzal a felszólítással, hogy ’VÁSÁROLJ!’. Egyáltalán nem értem, hogy ezt miért gondolja így, hiszen senki nem tart a fejünkhöz fegyvert, hogy bárkinek bármit is kellene venni. Ez csupán egy alternatívája annak, hogy örömet szerzünk másoknak. Van más módja is. Ernő például tanulhatna verset is, amit elszaval Szenteste, vagy festhetne valami szépet, amit kitehetnének a falra, esetleg írhatna egy gyönyörű verset is a Kedvesének. Nem hinném, hogy bármelyikünk is a száját húzigatná, ha nem kapna méregdrága ajándékot. Na jó, most totál az ellentétét mondom annak, mint pár hete, szóval inkább úgy mondanám, hogy aki még tényleg a valós értékeket keresi a karácsonyban, az biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne a fenti ajándékok bármelyikének. Én például nagyon szívesen sütögetek ilyenkor, festek képkereteket, készítek különböző dekorációs tárgyakat, vagy mesekönyvet, de nagyon élvezem azt is, hogy legalább ilyenkor vehetek valamit azoknak, akiknek egyébként nem tenném.

Dehát mi is a karácsony valódi értelme az én szemszögemből? Együtt lenni azokkal, akiket szeretünk. Körbeülni az asztalt, beszélgetni és örülni egymásnak. Érezni azt, hogy szeretünk és szeretnek minket. A karácsony minden mesében, minden filmben, minden reklámban a legszebb ünnepünk, amikor minden idilli, mindenki boldog és minden kerek.

Kár, hogy a mesék néha annyira messze állnak a valóságtól. A karácsony ugyanis nem mindenki számára jelent egyet a fahéjas sült gesztenye illatával. Ismerek olyanokat, sajnos a kelleténél közelebbről, akiknek a karácsony az év legrettegettebb időszaka volt. Van egy barátom, aki minden évben hetekkel a karácsony előtt már nagyon ideges volt. No, nem amiatt, mert sorban kellett állnia a túlzsúfolt bevásárlóközpontokban, nem is azért, mert gőze sem volt, hogy miből fizeti ki az ajándékokat. Ezek mind elenyésző problémák voltak ahhoz képest, hogy a meleg otthon helyett neki minden karácsonykor csak a részeg apuka jutott, a berúgott ajtóval, az átüvöltözött éjszakákkal, a végig tántorgott szentestével és az átzokogott éjszakákkal. Neki a mai napig gyomoridege van, ha a karácsonyra gondol, és a fejében körülbelül milliónyi verzió él arra, hogy hová kell menekülni karácsonykor, ha a mínusz tíz fokban egy szál pizsamában kergetnek ki a hóban, vagy hogyan kell egy őrjöngő családfőt lenyugtatni, ha épp a nappali közepére borogatja ki az anyuka által egész nap készítgetett ünnepi vacsorát. Ezen túl még arra is elképesztő módszerei vannak, hogy miképp kell úgy csinálni, mintha tényleg ez lenne az év legszebb időszaka: gyertyákat gyújt, sütit sütöget, karácsonyi rádiót hallgat és mindenkinek igyekszik kitalálni a szíve vágyát.

Csakhogy belül meg fáj neki. Míg másoknál tényleg olyan tökéletes és boldog tud lenni a karácsony, addig vannak, akik vagy teljesen magányosan töltik, vagy olyanokkal, akik nem tisztelnek még egy ilyen ünnepet sem azzal, hogy normálisan viselkedjenek. És vannak olyanok is, akik pedig nem tölthetik azokkal, akikkel szeretnék. Nem tudom, melyik lehet a legrosszabb, valószínűleg az, ha mindezek együtt vannak jelen. Mert karácsonykor sokkal jobban fáj a szeretteink hiánya, egy családtag vagy barát elvesztése, vagy épp ezek bántó viselkedése. Mert karácsonykor kicsit mindannyian kinyitjuk a lelkünket abban bízva, hogy most majd minden szép lesz és jó, hogy körülvehet minket a szeretet, és hogy mi is boldogok lehetünk. Kicsit olyan ez, mint belevágni egy új kapcsolatba. Az ember megannyi sérülés és csalódás után is még mindig megpróbálja azt hinni, hogy majd most más lesz. Ez majd AZ a kapcsolat lesz, és ő majd a nagy Ő lesz. Aztán persze nem. És erre általában már csak akkor jövünk rá, amikor már tálcán kínáltuk a szívünket. Amikor már védtelenül állunk a másik előtt, aki ismeri addigra minden hibánkat és félelmünket. No, hát pont így van ez a karácsonnyal is. Beleéljük magunkat, megpróbáljuk elhinni, hogy idén talán másabb lesz. Ilyenkor fájó szívvel hallgatjuk a meghitt karácsonyi estékről szóló anekdotákat, irigykedve nézünk be mások ablakain és számolgatjuk magunkban a perceket, hogy mikor lesz már vége.

A barátom azonban még közel harminc rettenetes karácsony után is jobban hisz a meghitt és boldog ünnepekben, mint egy négyéves a Mikulásban. Ilyenek a túlélők. Makacsul hisznek abban, hogy egyszer majd eljön az ő karácsonyuk is, amikor lesz kinek sütni a mézeskalácsot, amikor eltelhet három nap úgy, hogy a legnagyobb vita is csak azon van, hogy ki nyissa ki előbb az ajándékát, és amikor úgy aludhat el, hogy az öleli, akinek kell. És bár tudja, hogy egyesek hiánya minden egyes karácsonykor ugyanúgy fog fájni, de mások jelenléte kitölti majd ezt az űrt.

Hiszek a barátomnak. Tudom, hogy a karácsony sokak számára nehéz ünnep. De tudom azt is, hogy néha elveszítünk valakit, néha megtalálunk mást. Néha fájhatnak dolgok és néha minden tökéletes. Ilyen az élet, örök körforgás. A rossz dolgok éppúgy elmúlnak, mint a várva várt karácsony és helyébe jönnek az újdonságok, a lehetőség arra, hogy jövőre máshogy legyen.