Történt vala az Úrnak 2011. évében, hogy énem megpillantá, megszereté, majd beszerezteté azt a csodás álló polcot, mellyel később komoly kihívásokat teremtettem lényemnek és csodás pillanatokat az eseményeket esetlegesen nyomon követőknek.
Nő vagyok! Ezzel vitatkozni nem lehet. És ha elkezdek valamit, akkor azt be is fejezem. Hogy ezt makacsságnak, kitartásnak vagy csak egyszerűen ostobaságnak nevezzük, az attól függ, hogy milyen kimenetele lesz a történetnek. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ennek megítélése az idő és az állapotok alakulásával folyamatosan változott.
Önbizalomban nem volt hiány! Még szerencse, hogy adtak hozzá útmutatót, hiszen azzal kezdtem, hogy meg sem néztem, mivel az úgyis kezdőknek való... Csak miután megpillantottam a két nagy zacskó csavart, jöttem enyhén zavarba és kezdtem érdeklődést mutatni az amúgy nem túl hosszú leírás után. Már javában ragasztok, tiplizek és csavarozok, amikor rájöttem, hogy hohóóó, itt több hasonló elem is van ám az ártatlan szemlélődők megtévesztésére. Ekkor jött el az a pillanat, hogy számot vetettem arról, hogy mit is tartalmaz tulajdonképpen az a két helyes kis csomag. (Ugye nem kell említenem, hogy ezek után néhány folyamatot visszafelé is eljátszottam természetesen csak és kizárólag a gyakorlás kedvéért). Hát tehetek én róla, hogy azok annyira egyformák voltak?! No mindegy. Ezen információk birtokában még boldogan és lelkesen folytattam a munkát. Tipli, csavar könnyű feladat!
Jöhet az illesztés. Természetesen minden szükséges lapot sikerült lehetőleg a kupacok legaljára süllyesztenem… De nem baj! Legalább erősödünk. Egyetlen célszerszámom (A csavarhúzó) birtokában tovább küzdöttem az elemekkel, míg nem sikerült két tiplit azonnali hatállyal likvidálnom… Hmmm… De hol a hiba? Ennyire erős nem lehetek… Lássuk csak azt a papírt? Szükséges tényezők: 2 ember… erős vagyok, harcos vagyok, egyedül is menni fog ez nekem! Kalapács… elég lesz ide a csavarhúzó nyele is! Mérőszalag… Hát mire való a szemmérték??? Fúró…. Megoldjuk mi anélkül is! (A mi alatt itt természetesen magamat értem, de olyan jól hangzott akkor ez a lelkesítő szöveg.) Csavarhúzó… Na, hát az meg is van!
Miután felmértem, hogy mennyire jól állok erőforrás ügyileg, úgy gondoltam folytatom tovább a munkát, a sérült részeket legfeljebb majd nem terhelem.
Illesztés jön… Hohóóó! Hát ez csak nem akar oda rámenni. De nem baj! Megóóógyuk okosba! Csavarhúzóval csak nem fogom megsérteni a szép lapokat. Itt a kezem, nem disznóláb, harcban edzett, hát hadzsime! Kisebb rések ugyan maradtak… de neeeem baj, nekünk jóóó ez ííígy! Majd egy kicsit jobban vigyázunk rá! Kész a két fél! Szinte már olyan, mint egy polc! Csodás! - Gyors gondolati vállveregetés.
Akkor folytassuk a lábakkal! Mert hogy ennek az is van. Óóóó! Ezt csak csavarozni kell! Mi ez nekem? Pite! – Ahha! Majdnem! Csak egy apróbb dologgal nem számoltam: a csavar által áthatolhatatlan burkolattal, amelyet pár bekezdéssel feljebb, annyira féltettem a csavarhúzótól… Fúr, szenved, nyomiszol, csavar, szenved… talán most elkapta! Ja nem… Mégsem…Újból nyom, fúr, szenved…(Röpke negyed óra után) Há! Megvan! Már csak 5 van hátra… Úgy érzem, nem kell részleteznem a következő egy óra eseményeit.
Eljött a két fél összeillesztésének ideje, melyek egyenként 20kg-k. (Na jó, lehet, hogy van benne némi költői túlzás, de este 11-kor, mire ehhez a metódushoz értem, legalább 40kg-nak tűnt!) Kicsilány illeg-billeg, emel – ráereszt… nem jóóó! Megint emel, megint ráereszt… Megint emel, megint ráereszt… Megint… és megint… és megint… Jeeeeeee! El sem hiszem! Benne van! Igaz, hogy a ragasztó kimaradt… De így legalább szétszedhető lesz a következő költözéshez. (Már ha addig nem esik szét…) A csúcson kell abbahagyni! A sarokmerevítők ráérnek holnap is. Az már csak pár csavar…
És eljöve a holnap. Melyen már némi önkritikát is gyakoroltam, és nagy cselesen kölcsönkértem egy kézi furdancsot! Ezzel gyerekjáték lesz!... Aha… Majdnem! És én ezt a felületet féltettem… Rányom, teker, semmi. Rányom, teker, semmi, rányom, teker… hohóó egy pötty! Csavar próba – csavar ugrik. Akkor fúrjunk még. Teker, nyom, teker, nyom, teker, nyom. Próba. Csavar ugrik. Még egyszer! 10 csavarral és két órával később, már azon gondolkodtam, vajon mivel is jutalmazhatnám magam… És hogy hogy fogom a célállomásig elcincálni… IIIIggggeeeen! A polc áll! Igaz, hogy a végén maradt egy csavar és egy tubus ragasztó… de áll! Már csak egy a bökkenő: a feje tetején…
A csomagoláson nem igazán merték megosztani az ember lányával, hogy mégis hány kilóval küzd itt egymaga… Na de ennyitől már igazán nem riadhatok vissza! A finisben? Neeem! Csak szét ne essen… Kellene egy-két párna, csak a biztonság kedvéért. Hiszen mégiscsak csaknem velem egy magasságban van. Recseg-ropog… nem túl biztató! 90 fok megvan, de félelmeim vannak! Bánja kánya! Jó lesz az az előszobában fektetve is. Igaz, hogy sem a lábak, sem a merevítők nincsenek jó helyen ebben a pillanatban, de ha csak az alján lesz nehéz… És a tetejére lehet így egy csomó csetreszt pakolni… Én azt mondom, ezennel a folyamatot tekintsük késznek! A folytatni úgyis veszélyes! Egyébként meg várakozáson felül jól néz ki.
Még hogy két ember… még hogy fúró, kalapács, centi… És most akkor makacs, ostoba vagy kitartó?
Hiába! Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. A tervek meg azért vannak, hogy módosítsuk őket!