2011. június 28., kedd 06:00

    De tényleg!

    Írta:

    A minap beszélgettem egy ismerősömmel, akivel már jó fél éve nem tudtunk rendesen beszélgetni, úgyhogy kicsit le volt már maradva az életem alakulásáról. Mikor meglátott végigmért és megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam neki, hogy ’Köszönöm, jól’. Mire a válasz: ’Na jó, de komolyan, hogy vagy?’. A válaszom ismét az volt, hogy tényleg jól. Összevont szemöldökkel méregetett tovább és kérdezte, hogy ’Biztos?’. Én meg még egyre hevesebb bólogatások közepette győzködtem, hogy ’De tényleg jól vagyok!’.

    Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, és már kezdett kínossá válni a dolog, amikor elkezdte ízekre szedni az életem és részletekbe menően górcső alá venni a dolgaimat. Amikor elmondtam, hogy szerencsére van munkám és a nagy hajtáson túl szeretem is, hogy az öcsém sikeresen elvégezte az első vizsgaidőszakát (ezúton is világgá kürtölöm, mert teljesen odavagyok!), hogy az egészségem rendben és mindent meg is teszek azért, hogy így maradjon, hogy végre nyár van, hogy a barátaimat még mindig imádom, hogy az élet úgy érzem, most épp kárpótol minden eddigi rossz dologért, akkor éreztem, hogy ezt nem fogja befogadni a beszélgetőpartnerem. Egyszerűen kellett találni valami bibit, különben egyértelműen azt fogják hinni rólam, hogy őrült nagy a baj, csak elhallgatom. Végül sikerült fogást találni rajtam és persze bevallottam, hogy dög fáradt vagyok és annyira kéne a szabi már, mint egy falat kenyér, de ez még igencsak várat magára. Aztán eszembe jutott még egy: a kevés fizu mindig hálás téma, úgyhogy azt is hozzácsaptam a panaszáradatomhoz.

    Éreztem, hogy most már normális embernek tűnök. Végre panaszkodom. Viszont egyáltalán nem éreztem őszintének ezt most, mert igen, a fizum lehetne több és vannak még mindig problémák előttem, na meg kihívások is szép számmal, amiket kezelni és megoldani kellene, de jelen pillanatban épp egyiket sem érzem mázsás súlynak, csak azt, hogy a világ kerek és végre rajta vagyok az úton, amit idáig kerestem. Aztán bevillant egy kép, hogy én pont ennyire nem szoktam elhinni, ha valaki azt mondja, hogy minden rendben van vele és boldog. Szent meggyőződésem szokott lenni, hogy csak azért mondja, mert nem tartozik rám a problémája, vagy mert az emberek szeretnek felvágni és palástolni a gondjaikat.

    Aztán mondta a barátnőm, hogy neki is pont ezek a tapasztalatai, hogy senki nem akarja elhinni, amikor mondja, hogy végre jól van és minden oké. És ha meg mondogatja, hogy de tényleg jól van, annak meg annyira ön- és közámítás szaga van, hogy a végén már neki is bűzlik. A pszichológusa szerint ez azért van, mert mi magunk sem akarjuk elhinni, ha boldogok vagyunk és pánikszerűen keressük a hibákat, ahelyett, hogy belemerülnénk az érzésbe és megélnénk a jelent. Inkább betegesen félünk a jövőtől és siránkozunk a múlton. Emlékszem, egyszer nekem is volt egy ilyen időszakom, amikor folyton azt hajtogattam, hogy ’majd márciustól!’. A barátaim már nagyon kétségbe voltak esve, hogy egyszerűen nem léteztem a valóságban és nem akartam a dolgokról tudomást venni, egyféle struccpolitika volt a részemről, hogy ne fájjon annyira a jelen. A kineziológusom nagyon le is tolt érte, mert szerinte ez a lehető legrosszabb dolog, amivel hozzáállhatunk egy helyzethez, mert ez minden, csak nem kezelése a problémáknak. Úgyhogy szépen lassan visszamásztam a magam valóságába, feltápászkodtam és kerestem egy kötelet. És nem, nem felkötöttem rá magam, hanem megkértem néhány kezet, hogy segítsenek húzni azt a kötelet és kimászni a pöcéből.

    Ebben az időszakban kezdtem el hálanaplót is vezetni, hogy amikor az ember feje fölött összecsapnak a hullámok és egyszerűen úgy érzi, hogy minden rossz, akkor is muszáj legyen megtalálni a jó dolgokat és hálás lenni azért, hogy élünk.

    Éppen ezért most már nagyon igyekszem mindig a jelenben lenni, a lehető legkevesebb dolog miatt aggódni és mindig kimondani az érzéseimet, legyenek akár jók, akár rosszak. Szóval, magyar depis mentalitás ide, vagy oda, igyekezzünk kiélvezni, amikor jó dolgok történnek velünk és ne engedjük magunkat belerángatni egy olyan beszélgetésbe, amiben csak a hibákat keressük az életünkben! Merjük csak bátran érezni és kimondani is, hogy jól vagyunk! De tényleg!

    Tovább a kategóriában: « Mosolykampány Egy másik út »

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.