Az életünk folyamatosan változik. Emberek jönnek-mennek. Költözünk, szeretünk, sírunk és nevetünk. Új dolgokat tapasztalunk meg, és régi, néha öröknek hitt dolgoktól válunk meg. Velem is ez történt most. Sok minden megváltozott az életemben az elmúlt egy évben, de volt egy állandó pontom. Talán az utolsó a múltamból. Egy tevékenység, amely hobbinak indult, de annál sokkal-sokkal több lett.
 

Életem legnehezebb szakaszában találtam rá vagy talán ő rám. Nem is tudom. Megláttam, hogy van egy ilyen lehetőség, és valahogy azonnal tudtam, hogy ott a helyem. Menekültem az otthoni problémáktól. Csak egy gyerek voltam, aki sodródott az árral. Aki nem vágyott másra, csak állandóságra. Tartozni valahová, valaki számára fontosnak lenni. Érezni, hogy valaki büszke rám. És elkezdtem edzésekre járni. De annyi falba ütköztem gyerekként, úgy éreztem, így sosem lehetek elég jó, hogy végül abbahagytam. Majd - talán a sors keze van a dologban - mégis visszataláltam. És sokkal többet kaptam általa.

Nagyszerű embereket ismertem meg. Az edzőtársaimat, akikkel együtt haltam meg minden edzésen és éledtem újjá, amikor már vége volt. Megismertem határaimat. És tagja lettem egy olyan nagyszerű csapatnak, akik a mai napig részei az életemnek. És nem számít, hogy milyen rég nem találkoztunk, ugyanott folytatjuk beszélgetéseinket, ahol legutóbb abbahagytuk. Nem vagyunk tökéletesek, de mindig számíthatunk a másikra, a bajban mindig ott vannak. Pedig már rég nem edzünk együtt.
 

És megismertem az edzőmet. Akinek, bár sok tekintetben igen egyéni a látásmódja és nem mindenben adok neki igazat, de nagyon nagy szíve van. Mindig is több volt, mint egy edző. Egyengette életünket, és nem engedte, hogy bármi rosszat csináljunk, vagy hogy a jellemünk egy kicsit is torzuljon. Szigorú volt velünk! De így visszatekintve most úgy érzem, szükségünk is volt rá. Mert akik mellette maradtak, mind nagyszerű emberek lettek. Ezúton is köszönöm Neki, amit értem/értünk tett!

Ennek már tizenegy éve. Tizenegy éve annak, hogy először felvettem a karate ruhám és a derekamra kötöttem a fehér övem.

És a mai nappal hivatalosan is befejezem. Vagy legalábbis hosszabb távra felfüggesztem. Változnak az idők, változom én is. De a szívemben mindig különleges helye lesz ezeknek az emlékeknek. Mit az ember egy sporttól kaphat, úgy érzem, azt mind megkaptam.

És most itt ülök, és írom ezeket a sorokat, miközben múltam ezen része egy fehér dobozban a szekrényem tetején megpihen. Könnycseppjeim már letöröltem. Az elválás sosem egyszerű, olykor azonban szükségszerű.

„Ne sírj, hogy vége lett, örülj neki, hogy megtörtént!” – csengenek fülembe a szavak. És milyen igaz. Mindkettő az én döntésem volt. Az elsőt biztosan nem bánom. A másodikról még nem nyilatkozom, majd az idő eldönti. Most így érzem jónak.


A mai cikkem, - azon kívül, hogy újabb szelete kicsiny életemnek – egyben köszönetnyilvánítás is. Illetve biztatás is arra, hogy igen, bátran írassuk be gyermekünket sportolni, mert adhat egy olyan pluszt, melyről nem is sejtettük, hogy hiányzik neki. És Ti is, Kedves Olvasók, bátran fogjatok bele valami újba, mert mindenképpen megéri. A világ egyik legszerencsésebb emberének érzem magam, hogy tagja lehettem ennek a csapatnak! Kívánom Nektek is ezt az élményt!