A hétvégén egy különleges feladatot kaptam: egy hazai sztárt kellett kísérgetnem és segítenem. Hősünk a hatvanas évek nagy slágergyárának egyik fő alakja volt, fesztiválnyertes, egy igazi ’retro ikon’.

A feladatom azért is volt nagyon fontos, mert szegény Hősöm éppen le volt rokkanva, keze és lába is eltört, így nekem kellett rá felsegíteni a ruháját, kabátját, bezárni az ajtót, besegítenem a kocsiba, stb. Azt hiszem, még nem voltam egy ennyire híres ember közelében, és főleg az volt nagyon meglepő érzés, hogy Hősöm olyan kedvesnek és hétköznapinak tűnt, tisztára, mint a Nagymamám. És tudom, hogy Mami imádta az Ő slágereit, de mire én már felfoghattam volna, hogy miért is jók ezek a retro dalok, addigra Ő már sajnos nem dalolászhatta nekem.
Szóval ez a végtelenül kedves és közvetlen Hős, amint megérkeztünk a fellépés helyszínére, hirtelen dívává változott. Egyszerre csak kinyílt előttem egy olyan világ, amiben nekem eddig nem volt részem, és a hétköznapiságot a csillogás váltotta fel. A legnagyobb problémánk a műszempilla ragasztó és a hangjegyes klipsz hiánya okozta, nyoma sem volt már a kézfájásnak. Jó egy órán át tartott a készülődés és a beéneklés. Utólag már bánom kissé, hogy amikor énekelgette nekem a dalait, én csak minden másodikat ismertem, hiszen úgy még nagyobb élmény lett volna, ha nagy rajongója lennék. Ami igazán furcsa volt a számomra, az az, hogy valaki, aki tényleg régen egy nagy név volt a zeneiparban, és aki már több, mint 40 éve a pályán van, az még mindig így izgul fellépés előtt. Mondjuk szerintem kár volt, én tudtam, hogy nem fog neki problémát okozni. És így is lett.
Mikor végre elérkezett a várva várt pillanat és felbicegett a színpadra, a lelkes közönség már teljesen be volt zsongva. Ujjongtak, tapsikoltak, sőt, hangosabban énekeltek, mint én legutóbb a Szigeten. Pedig az átlagéletkor velem együtt is jócskán 60 év fölött volt. Meggyőződésem, hogy a kéz- és lábtörés pluszban növelte a szimpátiát iránta ;).

Aztán már csak azt vettem észre, hogy egyszer csak én is az első sorban táncolok és dalolom hangosan, hogy ’Sose fájjon a fejed, amíg itt van a helyed a karomban, karomban..’.

Nagyon élveztem, de a legjobban az érintett meg, hogy mennyire vissza tudta hozni néhány dalával ennek a csomó idős embernek a fiatalságát. Láttam a szemükben, hogy visszarepültek úgy 30-40-50 évet az időben, ahol nyoma sincs a fájdalomnak, fáradtságnak, öregségnek, csüggedésnek, kilátástalanságnak. Az alatt a pár dal alatt újra fiatalok voltak, talán újra valamelyik fesztivált látták leperegni a szemük előtt, eszükbe jutott az első báljuk, az első csókjuk, a régi nagy bulik.
Valószínűleg én ugyanilyen hálás leszek majd, ha az agg Robbie Williams, vagy Ákos fog nekem énekelni, én meg boldogan fogok csápolni a járókeretemmel, és a protézisemet is lenyelem örömömben. :)
Na, de szó, ami szó, azt kell, hogy mondjam, hogy ismét egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. És ezt abszolút komolyan gondolom. Ezen felbuzdulva ma meg is beszéltük egy barátnőmmel, hogy szerveznünk kéne egy amolyan ízig-vérig retro partit a kötelező kellékekkel: mignonnal, fánkkal, szendvicsekkel, Fenyő Miklóssal, Kordáékkal, Máté Péterrel, Szécsi Pállal, Dolly Rollal, Neoton Famíliával, Zalatnay Cinivel, Harangozó Terivel és a többiekkel. Majd beszámolok róla, hogy hogy sikerült. ;)