Habár nem tartom magam babonás embernek – nem keresem a kéményseprőket, nem szedek négylevelű lóherét, nincsen patkóm se falon, se máshol és még a kabala tárgyaknak is erősen híján vagyok -, azért némiképp elgondolkodtatott ez a pénteki nap. Hobbi egyetemista lévén (másoddiploma - just for fun) ilyenkor a vizsgaidőszak ugyanúgy az életem részét képezi, mint a munka. Csak néha egy kicsit mostohagyermek, mivel a preferencia-sorrendet azért be kell tartani. Mert ugyan hasznos-hasznos, na de mégis csak a munkámért csinálom és nem fordítva. Legalábbis a hivatalos verzió szerint. Persze vannak olyan elmeháborodottak, akiknek a hobbija a tanulás és nem bírnak vele leállni… De természetesen én semmilyen körülmények között nem tartozom ezen lények táborába!
Na, de hogy a tárgytól el ne térjek.
Munka mellett egyetem. Ez nem jelent mást, mint egy könnyed stratégiai játékot a tanárok, a Neptun, a főnököm és természetesen a magánéletem négyes keretein belül. Ennek eredménye lett az első körben egy – egy azonnali hatállyal teljesítendő, mert nincs más megfelelő időpont erre gyártórendszerek dinamikája – vizsgából álló péntek tizenharmadikai nap. Tekintettel arra, hogy előtte két nappal volt egy másik vizsgám, azért nem voltam teljesen nyugodt a „választott” nappal kapcsolatban. Drága jó kollégám nyugtatott, hogy nem kell babonásnak lenni… és én nem is vagyok az, csak egyszerűen vonzom a bajt. De hogy péntek tizenharmadika előre munkálkodjon?! Azonnali teljesítésre még bekéredzkedett ama csodálatos napra egy valószínűségszámítás vizsga, a nagy számok törvényével az élen. Éljen!
De mivel én akartam ismételten továbbtanulni, így viseltem elmeháborodottságom következményét: szabadidőmben non-stop tanulás, melynek hatékonyságát nagy mennyiségű csokoládé bevitelével próbáltam fokozni. És itt most tényleg komoly mennyiségekről beszélek! Viszont az eredménye meglett, mert amit fel lehetett ilyen rövid idő alatt fogni, azt fel is fogtam.
És eljöve péntek tizenhárom reggele…
Meglepően nyugodtan indult. Nem aludtam el, nem estem le a lépcsőn, nem késtem le a buszt, és nem szakadt ki a harisnyám. És ennek a hatalmas szerencsehullámnak nagyjából itt vége is szakadt. Veszprémbe érve elsőként a jeges szél markolt belém - tehát nem lesz menet közbeni tanulás. A potenciálisnak tartott helyi járatot pont lekéstem, így gyalog indultam neki a távnak, mely a távolsági busz kisebb időbeni megcsúszása miatt eléggé erőltetett menetre sikeredett. Mikor már kezdtem örülni, hogy húúú, de jó vagyok, ezt is megcsináltam, az orrom előtt ment el a másik helyi járat, mely szintén tökéletes lett volna a feljutáshoz… „Neeem baaaj, a lényeg, hogy időben itt vagyok!” – gondoltam magamban. Mire beértem a valszám vizsgámra, a többi nebuló már rendezett halmazt alkotott, így a tanár benevezett engem az egyéb kategóriába. Mivel speciális volt a helyzetem (tantárgy-elfogadtatáshoz kellett külön vizsgát csinálnom), így nem is vettem lelkemre. Ha voltak olyan kérdések, melyekkel nem szerettem volna találkozni, akkor azok azok voltak, melyek ott szelíden rám mosolyogtak. De az élet engem küzdelemre teremtett, szóval kilogikáztam a megoldást. A tanár is egyetértett gondolatmenetemmel, és mindezt egy megfelelttel honorálta. Most mondhatnánk azt, hogy akkor ez mégis csak egy jó nap. Azért az élet körülöttem nem ilyen egyszerű…
Hogy mielőbb túl legyünk az adminisztratív dolgokon, a tanár megbízott engem, hogy írjam meg kézzel az igazolást, melyet ő aláír, de természetesen azért szeretné látni a határozatot is. Hozzátenném a történethez, hogy ennél a tárgynál a „hogyan fogom teljesíteni, anélkül, hogy csúsznék” kérdés már legalább egy féléve erősen foglalkozatott. De ezen már ne múljon. Megírtam az igazolást és megkerestem a határozatot. És OTT, abban a minutumban, 200 ember előtt szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy másik határozat alapján nekem nem is kellett volna vizsgázni, mert egy az egyben elfogadták volna. Fél év aggódás, egy átvirrasztott éjszaka, egy egész nap szabadság, egy kiszenvedett vizsga, egy gyorsan megfogalmazott igazolás… Tekintettel a fent említett 200 emberre, az egyébként engem jellemző impulzív reakciót most mellőztem. Fejem csendben lehajtottam, megcsóváltam, nagyot sóhajtottam és nevetni kezdtem. „Ez csak velem történhet meg!” A tanárnak azért röviden leírtam a helyzetet, de úgy volt vele, ha már ennyit dolgoztunk ezért, akkor fejezzem be az igazolást és vigyem le a tanulmányi osztályra. De siessek, mert csak délig vannak. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Siettem, a másik tárgyra történő emlékezetfrissítő tanulásomat sutba vágva rohantam leadni igazolásomat. Már késő volt. Csak 11-ig voltak. Az utolsó reménysugaram éppen akkor távozott, amikor én az épületbe léptem. Ha tudtam volna… Az előző sokkhoz képest ez már csak egy könnyed poén volt az Égiek részéről. „Akkor irány tanulni!” És így is tettem.
Fél távon jártam már az időben (harmadtájt az anyagban), amikor drága jó barátnőm szembesített ama ténnyel, hogy bár vizsgán ő ott volt az orrom előtt, kalimpált és a nevemen szólított – tehát gyakorlatilag már mindenki tudta, hogy ki is vagyok – én mégsem vettem észre. És utólag visszaemlékezve sem tudnám megmondani, hogy merre lehetett. Miután elmeséltem neki a fentebb történteket, némiképp megértőbb lett lényemmel szemben.
Még néhány közbeékelt csip-csup dolog és már el is szaladt az idő. A következő megmérettetés helyszínére érve realizáltam, hogy ez a vizsga kicsit a Nissan régi reklámjára hajaz, nevezetesen „menjünk még egy kört!”. És minél többet hallottam, annál inkább úrrá lett rajtam az esélytelenek nyugalma. Olyan kérdésköröket feszegettek sorstársaim, melyekről nálunk igazán még csak szó sem esett. Már egy ideje a terem előtt álltunk – és kissé furcsálltuk is, hogy merre lehet a tanár –, amikor egyszer csak megjelent egy srác és közölte velünk, hogy az a 201-es terem, nem az a 201-es terem. A tett helyszínén a vizsga már majdnem elkezdődött. Hát én is elhelyezkedtem a harci alakzatban, hátul (mintha lett volna bármi jelentősége is). Hogy szellemi frissességemet szinten tartsam, megbontottam kólám, mely azonban túl lelkesnek bizonyult és beterítettem vele az asztalt… a széket… a ruhám… közben a tanár felkiált „A szőnyegre vigyázz!”. De már késő volt.
Megkapván a kérdéseket gyorsan elővettem előző vizsgámhoz elsajátított tudásanyagot, és azonnali hatállyal megkezdtem a feladatok alapján történő optimista és pesszimista becslések számítását kobakomban, hogy mégis hány kérdésre kellene józan paraszti eszemmel a megoldást meglelnem. Az eredmény elkeserítő volt. A rendelkezésre álló időt maximálisan kihasználva, az utolsók között hagytam el a termet, hogy legalább lássa a tanár a küzdelmet tekintetemben.
Gondoltam, a mai napot már nem lehet tetézni. Hát irány haza. Ismételten tévedtem. A másfél órával azelőtti jeges fuvallat közben világvége hangulatú vízszintes jégesővé nőtte ki magát. Némi hezitálás után azért nekivágtam és meglepően jól viseltem a zord időjárási körülményeket. Közben a jég is hóvá szelídült. Az, hogy még láttam elmenni a távolsági buszom, már nem lepett meg. Nem is bosszankodtam. Inkább átugrottam a közeli pékségbe, hátha van valami finomság. De már megint árnyékra vetődtem. Mintha kifosztották volna. Egyetlen kifli tűnt csak biztatónak a választéknak már nem nevezhető szerény kupacból. Le is csaptam rá, remélve, hogy végre valami jót eszem. De neeeem. Puffasztott levegő volt és az is a száraz fajtából. Azért megküzdöttem vele. Rágómat kezembe vettem – mivel a szemetes még messze volt – és nekiláttam. Közben egyszer a kifli zacskóját zsebembe vágtam – mert valahogy már túl sok volt a dolog a kezemben –, majd megszabadultam tőle. Azért eszembe jutott, hogy nekem volt egy rágóm is, de reméltem, hogy az a zacskóhoz ragaszkodott. Később azért szembesülnöm kellett ama kegyetlen ténnyel, hogy ismételten tévedtem. A rágó a kesztyűmhöz ragaszkodott, de nagyon. Itt már úgy éreztem, dobok egy lájkot az ott fent rajtam kacagó népeknek, mert hát meg kell, hogy mondjam, kitettek magukért rendesen.
Útközben az időjárás már egyre inkább katasztrófafilmbe illővé vált: sötét felhők, azonnal fehéredő táj, kegyetlen, süvítő szél… Az, hogy hazafelé még láttam elmenni a helyi járatot, s ezért még közel fél távig elgyalogoltam, már olyan csekélység, hogy igazán szót sem érdemelt volna. De még itt sem engedtem, hogy jó kedvem bármi is elvegye, mert fülemben még hallottam egy jó barátom szavait: „Olyan nem lehet, hogy egy nap csak rossz dolgok történjenek. Minden napnak nullára kell kijönnie, máskülönben megborul az egyensúly.” És így is lett. A végén minden jóra fordult. Mindkét vizsgám meglett és a viszontagságos napom remélhetőleg most többeknek inkább egy megmosolyogtató történet. Hogy szerencsétlen nap volt-e péntek tizenharmadika? Azt nem mondanám. De hogy intenzív volt, az tuti!