Nem állítom/állíthatom magamról, hogy életem a kultúra fellegvára lenne, vagy hogy jelentősen hozzájárultam volna az ország vagy legalábbis közvetlenebb környezetem kulturális fejlődéséhez. Ugyanakkor lelkesen próbálkozom, hogy néha már majdnem szürkének tűnő mindennapjaimat időnként megfűszerezzem némi hagyományos, vagy sokkal inkább klasszikus, szellememet tápláló programmal.
Bár tudvalevő, hogy az efféle kikapcsolódási forma napjainkban sem számít olcsónak, mégis úgy vélem, időről időre érdemes áldozni egy kicsit a kultúra oltárán.
Lényem középiskolás kora óta nagy színházkedvelő.
Már gyerekkoromban elhatároztam, hogyha egyszer nagy leszek, nálam minden húsvétkor rendes tojások lesznek a fészekben és nem engedek a kapitalista csokis verziónak. Ez azért is nagy dolog tőlem, mert lényem kifejezetten csokoládépárti. De valahogy úgy érzem, a sok gagyi csokitojás megöli az ünnepet…
Nyílt titok, hogy bár általában az egyszerűségre törekszem, igen gyakran magát az egyszerűsítési folyamatot is rázúdítom hallgatóságomra mondandóm megosztása közben. Az így alkotott információs vihar pedig nem ritkán értetlen tekinteteket generál. Egyesek már paródia tárgyává tették, a véleményük szerint némiképp fura étkezési szokásaimat, illetve az ehhez kapcsolódó ebédlős momentumokat…
Akik kicsit ismernek, tudják, hogy időnként vannak olyan napok az életemben, amikor a határozottan legjobb megoldás az, ha ki sem kelek az ágyból. Mert minél kevesebb aktívkodással töltöm a napot, annál nagyobb az esély a túlélésre. De most komolyan. Én vagyok az, aki jobb napjain képes a Rizikóban hatszor egymás után hatost dobni, ugyanakkor gond nélkül nekimegyek egy működő fotocellás ajtónak. Ezen káoszvonzó képességemet eddig kamatoztatni sajnos még nem tudtam, ellenben egyelőre még minden ilyen napot sikeresen túléltem! Hiába, nézőpont kérdése az egész világ! Nos, egy hasonlóan szép napon került sor a következő történetre is…
Egy hímnemű ismerősöm arra kért engem, hogy osszam meg vele isteni süteményem receptjét, rántsam le a leplet mesterművem kulisszatitkairól. Udvariasságból – és talán némi kekeckedésből - megkérdeztem tőle, hogy ő, vagy a barátnője fogja-e elkészíteni? Mennyire menjek bele a részletekbe? Válaszképpen azt kaptam, minél jobban. Én komolyan gondoltam. Így hát elkészítettem a számomra oly kedves édesség receptjének pasi-biztos verzióját. Hogy a különbség még érzékelhetőbb és szembetűnőbb legyen, így a végére az egyszerűsített, a nők számára könnyen érthető változatot is beillesztettem.
Nem egy film és zene alapját adta már ez az egyszerű kérdés. És, igen. Ha messziről és felületesen szemléljük a férfi és nő igényei közötti különbségeket, valóban úgy tűnhet, mintha fényévnyi lenne a különbség a két nem között. Pedig valójában sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint gondolnák…
Humor nélkül az élet nem is tudom, hogy egyáltalán elviselhető-e. Nekem aktívan az életem részét képezi. Segít átvészelni a nehéz pillanatokat, erőt ad és nagyon jó kohéziós erő is. Hiszen ki ne szeretné a vidám embereket?! A viccmesélés tudományát legtöbben már ovis korunkban kezdjük elsajátítani és vannak, akik felnőttkorukra egészen magas szintre fejlesztik. Egyesek csak tanult poénokkal szórakoztatnak, míg mások saját történeteikkel legendává növik ki magukat. Gondoljunk csak a méltán híres Hofi Gézára, Kabos Gyulára vagy éppen Rejtő Jenőre. Napjainkban pedig a szárnyukat bontogató humoristáink száma egyre csak növekszik.
Azt nem állítom magamról, hogy egy világjáró vagyok, de bármerre is fordultam meg, mindig nyitott szemmel közlekedtem. És nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy észrevegyem, miben különböznek a határainkon túl élő magyar társaink tőlünk, akik itt éljük mindennapjainkat kishazánkban. Ők büszkék arra, hogy magyarok és próbálják őrizni a hagyományokat, összejárnak és összetartanak!
Szerintem ez követendő példa.
Az évek múlását sokan sokféleképpen fogják fel és élik meg. Van olyan, aki számára ez kész tragédia és van olyan is, aki egyszerűen csak nem számolja. Az viszont egyértelmű, hogy bármely korról is beszéljünk, a nőket mindig sokkal érzékenyebben érinti.
De vajon melyik számít tényleges korunknak? A személyigazolványunk által ismert, a kinézetünk alapján ítélt, vagy a belső óránkon keresztül meghatározott? És vajon mennyire számít ténylegesen fontosnak a valós életkorunk?
Na, ez az az „ünnep”, melyről határozottan megvolt a véleményem. Ugyanakkor azt is beláttam, mivel ellene tenni nem tudok, így a magam módján kell alkalmazkodnom a piac által generált szituációhoz. Jelenleg ott tartok, hogy pro és kontra vannak érveim, melynek egy részét meg is osztanám itt, némi túlélési, illetve napot feldobó ötletességgel egyetemben.