„Te meg tudsz úgy állni, hogy keresztbe rakod a lábad?” Ezt kérdezte tőlem Christopher először. Azóta megkérdezte még párszor, és mindig borzasztóan örül, ha előrukkolok ezzel a tudományommal. És megmutatja, hogy ő is tudja. Ha együtt kajálunk, és épp mellette ülök, elmondja, hogy most enni fog, körülményesen megnézegeti az óráját, és nekifog. Egy perc múlva megáll, és megismétli, hogy előbb enni fog, azután elmossa a tányérját, azután dolgozni fog. Kicsit zavarba jön, ha véletlenül az ő helyére ülök, de némi gondolkodás után azt mondja: nem baj, maradhatok. Icipici betűkkel mindenki nevét felírja egy cetlire péntekenként, mert ez az ő feladata: mindenki odaírhatja, milyen vacsorát szeretne rendelni. A péntek ugyanis kajarendelős nap, aznap nem főzünk. Christopher a halrudacskát szereti sült krumplival, és kivétel nélkül mindig ezt rendel. A reggelije minden egyes nap mézes kenyér és müzli, a tányérját mindig aprólékosan elsikálja, és a takarítás nemcsak megnyugtatja, de feldobja a napját.
Christopher autizmussal született. Ha valami nem a megszokott rendben történik, vagy valaki túl hangosan beszél körülötte, idegesssé válik, kiabálni kezd, esetleg a földhöz vág valamit.
Sebastian negyven és ötven között lehet. Amikor megérkeztem, már az ablaknál állt, és amikor kiléptem a kocsiból, azonnal izgatottan integetni kezdett, és aznap nagyjából még harmincszor megszorongatta a kezem. Sebastian nem tud beszélni. Sajátos jelekkel kommunikál, amiket a vele élők előbb-utóbb megértenek és elsajátítanak. Már csak azért is, mert ha valaminek örül (például hogy holnap vitorlázni megyünk, vagy hogy ma délelőtt ablakot mostak, vagy hogy vasárnap ő fog segédkezni nekem a főzésnél), azt elmutogatja. Sokszor. Mondjuk kétpercenként. És nem adja fel, amíg ki nem találjuk, hogy mit akar mondani. Ha más nem, odahív egy másik bentlakót: ők ugyanis úgy értik a jeleit, mintha könyvből olvasnák. Valamiért nagyon megbízik bennem: az összes fényképet megmutogatta nekem az anyukájáról (rém gazdag özvegyasszony, mint megtudtam, nem túl gyakran látogatja), ez pedig nagy kiváltságnak számít.
Sebastian odavan a tévéért: nagyon várja a péntek estét, mert akkor végre (ismét) megnézhetjük a Harry Pottert. Persze csak ha rajta van a választás sora: mindig valaki más döntheti el ugyanis, hogy a tévés estéken mit nézzen a társaság.
Azt nem nagyon szeretik, ha Gemma választhatja ki, hogy mi legyen az aznapi film: Gemma ugyanis általában gyerekműsort választ. Huszonöt éves, és nagyjából egy ötéves értelmi szintjét érte el a fejlődésben. Tegnap elővette nekem a babanaplóját. A képeken sugárzó anyuka-apuka, mosolygó kisbaba. Azt hiszem, akkor még nem tudtak semmit a fejlődési rendellenességről, ez csak később jelentkezett nála. Gemma epilepsziás tüneteket produkál. Ezért amikor tusol, az ajtó előtt kell ülnie valakinek, hogy amint abbahagyja az éneklést (gyerekdalokat dudorászik), ellenőrizni lehessen, minden rendben van-e.
Gemma imád költekezni, és kölcsönkérni is. Annál is inkább, mert az érmék értékét nem ismeri, nem érti – mint ahogy azt sem, miért baj, ha valaki meztelenül kóvályog a folyosón, netán betéved a női helyett a férfi vécébe és nézelődni kezd.
Mark furcsán mozog: eltörött a csipője egyszer, de erről fél évig nem tudott senki, ő ugyanis nem szólt róla. Talán őt a legnehezebb megérteni: olyanformán beszél, mintha nem lennének fogai: kicsit azokra a babákra hasonlít, akik mindenáron mondani akarnak valamit, de még nem tudják a hangokat produkálni. A beszédhangerőt nem érzékeli, akárcsak a hideget-meleget: így külön figyelni kell rá, nehogy megégesse magát – és ha mesél valamit, az egész házban hallani. Odavan a repülőkért, és bár olvasni nem tud, fejből fújja, melyik évben milyen modell jött ki, és melyik országban melyik típusú gépeket használják. Feleséget szeretne és gyerekeket.
Erős fejlődési rendellenessége van, két unokaöccse, akiket imád, és egy anyukája, aki egy-egy hosszú hétvégére hazaviszi.
Christine kicsit kilóg a többiek közül: ő ugyanis gyakorlatilag nem minősül szellemi fogyatékosnak – és ezzel egy kicsit vissza is él. Hipohonder: reggelenként általában előáll valami betegséggel, ami miatt leginkább azonnal kórházba kellene szállítani. Szed néhány gyógyszert, amit néha nem vesz be, abban reménykedve, hogy ha beteg lesz, több figyelem éri majd. Egyébként szeret kertészkedni, ezzel általaban nagyon elégedett. Nagy segítség, mert mindenkinek érti a beszédét, és „tolmácsol”, ha szükséges. Komoly túlsúlya van és nem igazán szeret mosakodni, néha emlékeztetni kell.
Időnként szünidőre megy a szüleihez, olyankor egy picit fellélegzik a ház, mert Christine nem egyszerű eset (bár vegülis ki az?...): a viselkedése időnként kicsit depressziós jelleget ölt. Ilyenkor gyakorlatilag nem hagyja el a szobáját, ahonnan amúgy évekkel korábbi csokipapírok és a legkülönfélébb (nem)használati tárgyak szoktak előkerülni.
Sally nem nagyon szokott rosszkedvű lenni, de haragos annál inkább: ha valami nem úgy megy, ahogy kellene, mondjuk nincs elég hely az asztalon egy tányérnak, vagy – ne adj' isten! – leesik a villa, begurul. No nem csinál semmi ijesztőt, csak kiviharzik a szobából és megvárja, amíg lenyugszik. Önállóan közlekedik, bevásárol. Szívesen mesél arról, milyen ruhái vannak, milyen a szobája (rózsaszín), meg hogy nemsokara különköltözik a másik épületbe, ahol az öreg kertész nénivel lakik majd.Ő ugyanis nem igényel annyi felügyeletet, mint a bentlakók legtöbbje. Sally dolgozni is jár: önkéntes munkát végez egy jótékonysági boltban – használt ruhákat adnak el, és a bevételt jótékony célokra fordítják.
Sally egyik keze csak könyékig ér, és két apró ujjban végződik. Ezzel a kétujjú kezével pakol, takarít, edényt fog, és olyan tempóban köt, hogy én csak pislogok.
Néhány életrajz, néhány jegyzetpont. Néhány külön világ.