2010. október 14., csütörtök 05:00

    Egy tökéletes szombati nap - túra Visegrád környékén

    Írta:

    Mikor a múlt hét közepén megtudtam, hogy a hétvégére is maradni fog a jó idő, már elkezdtem tervezgetni a szombati túrát. Nézegettem a túraútvonalakat a neten és eszembe is jutott egy korábban látott blog, amit biztosan nem találtam volna meg újra, de szerencsére a „tökcsöcs” kifejezés beleégett a memóriámba, és ennek segítségével a gugli is egyből kiadta a keresett oldalt. Ez az emberek, használjunk eredeti kifejezéseket, gondolatokat, mert annak mindig megvan a jótékony hatása, még akkor is, ha első hallásra esetleg nem tetszik valakinek! Pénteken vettem is egy térképet a Visegrádi-hegységről, majd a szükséges élelmiszerek (alma, csoki, víz, szendvicscucc) beszerzése után megterveztem az utamat, ahogy az a mellékelt térképrészleten jelölve is vagyon.

    A blog írója az általam pirossal húzott utat követte, és bár eredetileg én is ezt terveztem, de mint az látható, egy kicsit más útvonalon haladtam végig, félig-meddig szándékosan, de javarészt inkább akaratlanul. Ezt az ösvényt húztam ki kékkel. A jeles helyeket narancssárga folttal jelöltem, mellé számokat is írtam. A tervezésre tehát különösen nagy figyelmet fordítottam, főleg azért, mert életem során többször jelesre vizsgáztam trehányságból, ami sajnos a tervezés/szervezés területén is hű társam a mindennapokban (részlet egy párbeszédből Krakkó külvárosában, egy autóban: - Frankó, itt vagyunk Krakkóban! Ernő, te foglaltad a szállást. Mi a hostel címe? – Nem tudom, keressünk egy netkávézót, megnézem az e-mailt, amit kaptam tőlük. – B@sszus, ezt nem mondhatod komolyan!!!).

    Ez alkalommal azonban semmit sem bíztam a véletlenre:  mielőtt elkészítettem a szendvicseket és kiraktam a ruháimat, mindent másodpercre kiszámoltam. Mindössze azt az ötven percet hagytam ki a számításból, ami az ébresztőóra csörgése és a tulajdonképpeni ébredésem közt telt el. Ekkor már kifejezetten örültem a ténynek, hogy ezt a túrát egyedül terveztem teljesíteni: nem lett volna jó egy olyan emberrel találkozni fél hétkor a busznál, aki már egy órája várt rám a nulla fok körüli hőmérsékletben. Végül kilenckor megérkeztem Visegrádra és bár egy korábbi buszmegállónál szálltam le a buszról, mint eredetileg szerettem volna (1-es pont a térképen), ezt utóbb nem bántam, mert nagyon szép utcákon keresztül jutottam el a túraútvonalam kezdetéhez. Ami megint csak nem az a pont volt, amit eredetileg kinéztem magamnak, de a megkérdezett fogatlan bácsi elirányított a falu végére, pedig utólag rájöttem, hogy azon az utcán beszélgettünk, amit kerestem (2-es pont). Ahogy az első kép is tanúsítja, elég ködös időben érkeztem meg, de mire fél tízre felértem arra a pontra, aminél a térkép is felhívja a figyelmet a szép kilátásra (3.), már szikrázó napsütésben faltam a friss levegőt és a szendvicsemet.

    Viszonylag hamar elértem azt az elágazást, ahol az én utam és az eredetileg tervezett útvonal találkozik egymással, és mivel már messziről hallottam, hogy azon az úton nemcsak emberek kiabálnak, hanem autók is haladnak, kifejezetten örültem a Spartacus-ösvény felismerésének, mely épp az előbb említett elágazás előtt nyílt meg tőlem jobbra (4.), s szintén Pilisszentlászló felé vezetett. Bevetettem hát magam az erdőbe és hihetetlen jól döntöttem. Szeretném szavakba önteni, de nem vagyok (még) Hemingway, így ezt most sajnos meg kell tartanom magamnak. Egy biztos: én azért megyek az erdőbe, hogy ne az emberek, hanem a fák között legyek, és az ösvény erre kiváló alkalmat nyújtott. Egészen a Jenő-kunyhóig (5.) nem láttam embereket, ott is csak kettőt, akik elmondták, hogy rossz irányba megyek és ráirányítottak egy másik ösvényre. Én ezzel a lendülettel el is tettem a térképemet és az ő irányadásukra bíztam magam. Körülbelül egy órával később, mikor kilyukadtam a lepencei fafeldolgozónál (6.), és az egyik favágó nekem szegezte a kérdést: „áltévátté?”, eldöntöttem, hogy soha, de SOHA nem fogom többet mások útbaigazítását feltétel nélkül elfogadni. A favágók felhívták a figyelmemet, hogy a mellettünk folyó patak Szentlászlónál ered, és bár hajlottam rá, hogy higgyek nekik, a látóterükből kikerülve ezt azonnal ellenőriztem a térképemen. Szerencsére igazuk volt. Először egy bácsi, aztán túrázók: még egy népcsoportban nem szerettem volna végérvényesen csalódni utam során. De örömmel jelenthetem: a favágók karaj emberek. Így hát elindultam az általuk tanácsolt úton, de mivel az erdei utak úgyis túl jól kiépítettek voltak, úgy döntöttem, egy darabig a patakmederben haladok (7.), a köveken ugrálva. Egy idő után aztán már nagyon magas volt körülöttem a fal, szóval jobbnak láttam visszamászni az útra, amíg volt alkalmam ezt megtenni.

    Körülbelül fél egykor érkeztem meg Pilisszentlászlóra. Már a falu határában megfogalmazódott bennem az igény egy vödör gulyáslevesre meg egy raklap palacsintára, amit a helyi vendéglőben a rendelkezésemre is bocsátottak (8.). Az új energiaadagnak – és a többi embertől való mihamarabbi megszabadulás iránti vágynak - köszönhetően délután kettőkor úgy robbantam be a kék jelzésű turistaútvonalra, mintha puskából lőttek volna ki. Külön tetszett a turistaút kezdete (9.), amit meg is örökítettem: egy kerítés és egy mezőgazdasági gép közötti emberszélességű résen lehet bejutni az ösvényre, mely olyan, mint  egy folyosó.  A kezdeti lendületem nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam: mikor a Pálócki-rétnél (10.) szétvált a kék, a kék kereszt és a piros útvonal, már normális tempóban baktattam a kéken. Ezen a szakaszon ért egy egész furcsa meglepetés: a túra útvonala átvezetett egy elektromos kerítésen, ami miatt átjárót is építettek, mely átsegít a nehézségeken. Percekig ráncoltam a szemöldökömet, de így sem sikerült rájönnöm a dolog értelmére. Sebaj. A kényelmes sebességet nagyjából a Moli-pihenőig (11.) tudtam tartani, amit délután négy körül értem el, s vele együtt a holtpontot is. Nem volt ezen mit meglepődni, súlyos edzetlenségben szenvedek már hónapok óta. Innentől gyakorlatilag már csak vonszoltam magam vissza, Visegrádra.



    Fél hatkor jutottam vissza utam kezdőpontjához (12.), a hajóállomáshoz. Mivel még ötven percet kellett volna várnom a következő buszig és már eléggé hideg volt, kiálltam lengetni az út szélére. Eddigi stoppolásaim során szerzett élményeim alapján nem lepődtem meg azon, hogy a mellettem elhúzó vadiúj Audik és BMW-k sorából egy harmincas forma fickó húzódott ki az út szélére egy vele egyidős Volkswagennel, melynek harmadszorra tudtam csak bevágni az ajtaját. Fura ez: az emberek felkapaszkodnak és hirtelen elfelejtik, hogy honnan jöttek. Egy kollégám mondott nemrég egy, a tárgyhoz illő idézetet: „minél feljebb jut valaki, annál inkább csak a segge látszik”. No mindegy. Jót dumáltunk vele az univerzum örök rejtélyéről, a nőkről, de sajnos csak Dunabogdányig utazott, így itt nekem is ki kellett szállnom. Ezután egy középkorú fickó vett fel, aki az Amélie csodálatos élete filmzenéjét hallgatta és elmondása szerint Párkányból tartott hazafelé, ahol felesége oldalán élete leggagyibb búcsúját élte át, telve kamu indiánzenével és olcsó kínai termékekkel. Ő Tahitótfaluban rakott ki, ahol nagyjából egy perc után vett fel egy másik középkorú ember, aki Szentendrén dolgozik egy lovastanya éttermében. Jól elcseverésztem vele a vendéglátásról, külföldi munkákról, elpuskázott lehetőségekről. Mint kiderült, a szomszéd utcában lakik, így ő már házig vitt, amiért utóbb nagyon hálás voltam neki: mire kiszálltam a kocsijából, annyira beálltak már a lábaim, hogy a hazafelé tartó ötvenméteres úton magamban mankóért könyörögtem.



    Másnapra pedig megkaptam azt, amiről már régóta álmodtam: sajgó végtagokat, izomlázat, és hihetetlen lelki nyugalmat. Külön szeretném kiemelni, hogy hiába mondok csúnyákat itt az emberekről általában, valójában mindenki, akivel találkoztam, nagyon barátságos volt és segítőkész. Az erdőben, jó szokás szerint mindenki köszönt a másiknak és mosolygott. Oké, néhányan tévedtek egy keveset, de én is köztük voltam. Sőt! Mindent összevetve a túra tényleg tökcsöcs volt. Ma délután lőttem is egy ráadásképet a megmaradt almáim segítségével. Íme a pillangó:

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.