November óta szerettem volna elkészíteni ezt az interjút. Épp akkor néztem meg Michael Palin Himalájáról szóló filmjét, amiről írtam is már itt. Másnap leültem a gép elé, megnéztem a Fityiszt (az ez a honlap, nem rakok ki linket), ahol O. egy idézetet rakott fel, ami éppen arról szólt, hogy bármikor megváltoztathatjuk az életünket. A következő honlap, amire véletlenül ráleltem, Narayan honlapja volt. Mikor az óvodaépítős projektjéhez értem,  éreztem, hogy épp valami fontos történik velem. Tegnap sikerült nyélbe ütni a találkozót Narayan és Nóri székesfehérvári otthonában.

Míg Nóri a konyhában dobott össze nekünk egy-egy bögre nepáli tejes teát, mi a nappaliban álltunk a falat díszítő óriási fotó előtt, ami Narayan otthonát, az Annapurna előterében, festői hegyoldalban húzódó Dhampus falvat ábrázolja.

- Narayan, mesélj a gyermekkorodról, légy szíves!

- Nepáli idő szerint 2038-ban születtem.

- Óóó! Akkor ott most hányadik évet írnak?

- 2066 van ott, április 15-én kezdődik majd a 2067. év. A falumban, Dhampusban születtem. Négyen vagyunk testvérek. Van egy bátyám, a nővérem és a húgom pedig már férjhez mentek. A nővérem 15 éves volt, mikor férjhez adták.

- Tizenöt???

- Igen, ott ez volt akkor a szokás. 15-17 évesen a lányok már férjhez mentek. Tudod, jobban szerették akkoriban, ha fiú születik a családban.

- Hogyhogy?

- Azért, mert ha a lány férjhez megy, akkor odaköltözik a férje családjához. Így nem lesz ott, amikor a szülei megöregszenek, hogy vigyázzon rájuk, ápolja őket. Nem is beszélve a hozományról, amit a lány családja fizet a fiúénak. Nálunk a fiúk viselik a szülők gondját. Ha pedig a fiú házasodik meg, akkor hazahozza a feleségét, aki pedig vállalja a házimunkát. A szülők élete tehát sokkal könnyebb, ha fiuk van. Tudod, akkoriban a tanulást nem tartották annyira fontosnak, a munkán volt a hangsúly. Ma már a gyerekeknek nem kell akkora részt vállalni a házimunkából, mint akkor.

- Meséld el egy gyerekkori napodat!

- Fél tízre kellett iskolába mennünk. De előtte nekem voltak még dolgaim otthon. Tartottunk ugyanis állatokat. Volt négy-öt kecskénk, és két bivalyunk, szóval reggel fél hat körül én már talpon voltam és reggeli után mentem az erdőbe füvet gyűjteni nekik. Persze nem egyedül voltam, a haverjaimnak ugyanez volt a dolguk. Egy nagy kosár volt a hátunkon, abba dobáltuk a füvet, amit levágtunk. Ezzel kb. másfél óra alatt végeztünk. Visszaértünk a faluba, jött a takarítás, mosakodás, kilenckor még kajáltunk egyet és irány az iskola. Az iskolában nem mindig volt velünk a tanár, inkább csak otthagytak minket és játszottunk. Állami iskola volt, azoknak még mostanában is nagyon alacsony a színvonala. Viszont egyre több magániskola nyílik Nepálban, a szülők ezekbe szeretnék járatni a gyerekeiket, de ez persze drága megoldás. Magánóvodák is vannak már, de Dhampusban nincs. Tíz kilométerrel odébb, egy másik faluban van magánóvoda, a szegény gyerekek viszont kint a földeken játszanak kavicsokkal. Emlékszem, mikor mi gyerekek voltunk, egy zoknit töltöttünk meg műanyagdarabokkal, ez volt a labdánk. Vagy kavicsokat alakítgattunk, mintha motor lenne, építettünk pályát és azzal játszottunk. (Nevet)

- Iskola után mit kellett még csinálnotok?

- Nem volt vezetékes víz a faluban, szóval egy forráshoz jártunk vízért minden délután. Kellett hozni eleget magunknak, az állatoknak. Ezen kívül egy turistaútvonal vezet át a falun, szóval kellett elég víz a hordároknak, idegenvezetőknek is. Ha kérnek vizet útközben, akkor nem mondhatjuk, hogy nincs. Ez óriási udvariatlanság lenne. Ha valaki mondjuk szállást keres, mert nincs hol aludnia, akkor be kell fogadjuk. Ez a mai napig így van arrafelé.

- Ez csak Dhampusban szokás, vagy egész Nepálban?

- Ez egész Nepálban így van, persze. Tudod, akkoriban nagyon sokan éltünk a faluban és nagyon jó volt a hangulat. Most már ez megváltozóban van. Egyre több ország, főként az arab országok és Európa, nyitottak a munkaerőre. Emiatt a fiatalok elmennek Nepálból. Aláírnak egy szerződést, három évig dolgoznak Qatarban, vagy Dubaiban, aztán hazajönnek három-négy hónapra meglátogatni a családot és mennek vissza megint három évre.

- De akkor ezek szerint nagyon sok turista jár Dhampus felé. Belőlük nem lehet megélni?

- Nagyon kevés ember tud ebből megélni. Van ugyan egy-két szálláshely a faluban, meg egy-két teázó, kis üzlet, de ennyi. Mióta megépült a falvakat összekötő út, azóta 50%-kal csökkent a turizmus.

- Általános iskola után mihez kezdtél?

- Utána gimnáziumba jártam a falu másik végébe. Érdekesség, hogy a falunak az a része a hegy tetején van. Ott pedig sokkal hidegebb van, mint a falu többi részében, mert a Himalája felől jön a hideg levegő. Ha kicsit lejjebb ereszkedsz, ott már teljesen jó az időjárás. Érettségi után egyetemre jártam másfél évig. Ekkor a bátyám már Pokharában dolgozott, ott volt egy túraboltja. Szólt nekem, hogy én is inkább kezdjek el dolgozni, nyitottunk egy másik boltot és onnantól ott dolgoztam. Nemsokára azonban édesapám rákos lett és nagyon sok pénzbe került a kezeltetése. Végül meghalt, anyukám egyedül maradt, a pénz is elfogyott, így el kellett adnom a boltot és visszaköltöztem anyukámhoz, hogy ne legyen egyedül. Működtettem a kávézót, amit apukám hátrahagyott és ekkor találkoztam Nórival.

Nóri ekkor toppant be a tejes teával és csokis sütivel megpakolt tálcával kezében, szóval nyomban szóra is bírtam.

- Nóri, te hogy kerültél Nepálba?

- Én először 2004-ben voltam Nepálban egy utazási irodával. Az csak egy tíznapos túra volt, de nagyon bennem maradt az emléke és nagyon szerettem volna visszamenni oda hosszabb időre. Egyébként sem találtam a helyem itthon, szóval valahogy eljutottam oda, hogy önkéntes munkára jelentkeztem. Szerettem volna segíteni egy fejlődő országban. Dolgozni szerettem volna, de úgy, hogy közben ismerkedni is tudok a hellyel. Tudod: jót tenni és jót kapni. Végül meg is találtam azt a szervezetet, amelyikkel aztán kiutaztam. Egy hátrányos helyzetű gyerekeket segítő magániskolába kerültem, ahol angolt tanítottam (vagy inkább próbáltam tanítani), minden korábbi gyakorlat nélkül.

- És hogyan találkoztál Narayannal?

- Nem sokkal a hazautazásom előtt, Dasain ünnep alkalmával két másik önkéntessel, egy kanadai fiúval és egy olasz lánnyal elmentünk túrázni. Az Annapurna alaptábor volt a célunk, ez körülbelül egy hétnapos gyalogtúra. Direkt kis pakkot vittünk magunkkal, nem fogadtunk se hordárokat, se idegenvezetőt, gondoltuk, ügyesek vagyunk, feljutunk mi egyedül is. Mire felértünk a pár száz méterrel feljebb lévő Dhampusba azon a rengeteg lépcsőn, ami oda vezet, én azt mondtam, hogy egy lépést nem teszek tovább egyedül. Ott bementünk az első házba egy kisfiút megkérdeztem, hogy nem tud-e valakit, aki feljönne velünk a hegyre. És ez a valaki Narayan volt. Én nem nagyon tudok alkudni, de mikor láttam, hogy azonnal rábólintott az első ajánlatomra, gondoltam, hogy „na ez se tud alkudozni, jól van!” Hát akkor elkezdődött a túra. Jól ment minden, haladtunk szépen felfelé, de rajtam a célállomás előtt kijöttek a hegyi betegség tünetei. Én nem gondoltam, hogy ez hegyi betegség, csak mentem felfele, aztán gyomorrontásos tüneteim voltak, de gondoltam, biztos rossz volt a reggeli. Aztán ahogy haladtunk tovább, kezdett romlani a látásom, meg helikoptereket hallottam, holott a többiek azt mondták, ott nincsenek helikopterek. Mire elértünk az esti táborba, én már annyira rosszul voltam, hogy le kellett hozni engem az eggyel alacsonyabban lévő állomásra. Narayan és egy másik srác felváltva hoztak a hátukon. Annyira rohantak velem, hogy másfél óra alatt jöttek le azon az úton, amin egy napig mentünk felfele. Ahogy jöttünk egyre lejjebb, én is egyre jobban lettem. Arra emlékszem, hogy már tök sötét volt, csak a hófödte hegycsúcsok világítottak. Az égen pedig milliónyi csillag volt. Annyit még nem láttam soha életemben. Gyönyörű volt. A másik srác visszament a csoportjához, mi pedig csak mentünk lefelé kettesben és nagyon sokat beszélgettünk. Mire leértünk a hegyről, már nagyon megkedveltük egymást és Narayan meghívott magukhoz a három héttel későbbi Tihar ünnepre pár napra. Én meg is látogattam őt, nagy volt az örömünk, de akkor már vészesen közel volt a hazautazásom időpontja, szóval egyik éjjel Narayan azt mondta nekem, hogy házasodjunk össze. És két napra rá meg is történt a dolog. Ez így elég nagy őrültségnek hangzik, de akkor mindkettőnk számára világos volt, hogy helyesen cselekszünk. Az esküvő után még két hetet töltöttünk együtt, ennek legnagyobb részét papírok intézésével töltöttük. Akkor már tudtuk, hogy Narayan utánam fog jönni Magyarországra, de a vízumhoz bizonyítani kell a házasságunkat. Nepálban viszont nem kapnak arról papírt az emberek, hogy összeházasodnak. Megtörténik a szertartás és kész. Ott senki sem firtatja az ilyesmit. Szóval elintéztük a papírokat és négy hónapra rá Narayan megkapta a vízumot. Azóta Magyarországon élünk.

- Narayan, milyen volt az első benyomásod Magyarországról?

- Fúúú, hát nagyon más világ! A legnagyobb problémám az volt, hogy nem beszéltem magyarul. Márpedig itt csak angol tudással, magyar nélkül nem lehet boldogulni.

- Akkor miből éltél?

- Az első három hónapban még turistavízummal voltam itt, szóval nem is dolgozhattam. Aztán megkaptam a tartózkodási engedélyt és elkezdtem dolgozni. Egy napig hordtam ki újságot, utána három hétig egy autómosóban dolgoztam, ami tetszett ugyan, de a tulaj a végén azt mondta, hogy nagyon keményen megbüntetik, ha feketén dolgoztat külföldieket. Ekkor jelentkeztem a Philips-hez. Három hónapos szerződést kaptam ott, hát az is nagyon kemény volt. CD-ket kellett csomagolni. Állómunka volt, szalag mellett, több műszakban. Három hónap után lejárt a szerződésem és akkor vettek fel a Denso-hoz, ahol azóta is dolgozom.

- Hogy jött az óvodaépítés ötlete?

- Hát mikor a mi első kislányunk, Tara óvodás lett, akkor láttam, hogy mennyire szereti az egészet. Ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy Dhampusban is nyitni kellene egy óvodát. Arra  gondoltam, hogy miért kell a gyerekeknek kimaradniuk ebből csak azért, mert szegények. Kavicsokkal játszanak, vagy a szülőknek kell otthon maradni velük, akik pedig így nem tudnak pénzt keresni. Ha viszont nyitnék egy óvodát, ott játszhatnának, tanulhatnának is, fejlődnének és nem zavarnák a szüleiket.Ahogy eszembe jutott a dolog, egyből megkérdeztem Nórit, hogy szerinte hogyan lehetne ezt megvalósítani. Ő azt mondta, hogy biztos van még sok olyan ember a világon, aki hozzám hasonlóan gondolkodik és támogatná is anyagilag a dhampusi óvoda felépítését. Sok ilyen embert kellene találnunk és összeadni az óvoda költségét. Így készült el a honlap.

- Mikor is volt ez?

- Az óvodáé tavasszal készült. A másik honlap 2006. őszén.

- Hol tart most az óvodaépítéses projekted?

- Ez most ott tart, hogy kaptunk Dhampus falutól egy telket, ahol építkezhetünk. Még nem gyűlt össze ugyan a teljes összeg, ami szükséges ahhoz, hogy felépüljön, de már el tudjuk kezdeni az építkezést. Ha pedig az emberek látják, hogy épül, akkor már sokkal könnyebb lesz összegyűjteni a maradékot.

- Elég nagy szerencséd van egyébként, hogy Narayant itthon találtad, mert 17-én utazik vissza Nepálba.

- Komolyan?

- Igen, kaptam 3 hónap fizetés nélküli szabadságot, úgyhogy most megyek haza és nekilátunk a munkának.

- Jó hír egyébként, hogy már rengetegen jelentkeztek a környékről, hogy segítenének építkezni. Az alapanyag nagy részét – fát, köveket - pedig a környékről össze lehet szedni. Amire költeni kell, azok a szakmunkások lesznek, valamint az erdőben megtalálható anyagok szállítási költsége. Az emberek egyébként nagyon lelkesek. Volt például egy lány, aki Nepálból telefonált ide Magyarországra, hogy Narayan alkalmazza őt óvónőként, mert ő szakképzett. Mondtuk neki, hogy oké, de az óvodából egyelőre csak egy tábla áll a telken.

A lényeg, hogy nagyon terjed a híre. Meg tudod, az emberek ott nem olyanok, mint például itt. Ott nem az államra számítanak. Az állam nem nyújt nekik segítséget. Ha ott az eső elmossa a hegyen vonuló lépcsőket, akkor összeverődik a falu népe és megjavítják. Kellett egy út a falu és a völgy között, össze kellett dobni a pénzt arra, hogy megfizessenek egy dózert. Nem tudom, hogy csinálták, de valahogy összedobták a pénzt, jött egy dózert és elkészült a földút. Ott nincs az, hogy az államtól várják a segítséget. Ha kell valami, megoldják. De ugyanakkor nem is kell ennyi adót fizetni.

- Miből fogod üzemeltetni az óvodát?

- Alapítványi óvoda lesz, így főként adományokból fogjuk működtetni. Nem szeretnék tandíjat kérni a szülőktől, szeretném, ha minden gyereknek lenne esélye arra, hogy óvodába járhasson, és így már felkészültebben kezdje meg az iskolát. A dhampusi szállodáktól fogunk adományokat kapni, a mi kávézónk is segít majd és ami nagyon fontos, a Dhampusból elszármazott, külföldön dolgozó embereket fogom megkeresni, hogy segítsenek, de ezeken kívül van még rengeteg ötletem.

- Hát igen, Narayan inkább bizakodó, én meg inkább aggódó vagyok e téren. De lehet, hogy ez azért van, mert ő nepáli én meg magyar vagyok.