Wednesday, 07 April 2010 07:51

    Példaértékű vállalkozás - interjú Dórival és Zsuzsival

    Written by

    Mióta elkészítettem az interjút Narayannal, éreztem, hogy ki kellene állni hasonló ügyek mellett, hogy támogatni kellene valahogy az efféle kezdeményezéseket. Ugyanakkor az is szöget ütött a fejemben, hogy valami közelebbi dologra lenne szükség, amiért lehet lelkesedni. Valami, ami itt van, Magyarországon. Megtaláltam. Szombat délelőtt találkoztam Boncz Dórival és Gyurity Zsuzsival, akikről előzetesen mindössze annyit tudtam, hogy egy sérült gyerekekkel is foglalkozó óvodát készülnek nyitni Újpesten. Először megnéztük az épületet – egyelőre csak kívülről, mert bár az épület használati jogát már megkapták, a kulcsot azonban még nem – majd beültünk a szomszédos cukrászda teraszára beszélgetni. Jelen volt még Dóri férje, Imre is, és amíg ő és Zsuzsi sütiért álltak sorba, én el is kezdtem faggatni Dórit.
    - Hogy jött az ötlet, hogy nyissatok egy ilyen óvodát?
    - Azt mondtad már, hogy hol dolgoztunk korábban? – kérdezte Zsuzsi, aki épp kijött a cukrászda ajtaján és lehuppant mellénk.
    - Hol dolgoztatok korábban? - csaptam le azonnal a kérdésre és ezzel elkezdődött a beszélgetés.

    Zs.: Én tizenegy éve dolgoztam egy sérült gyerekekkel foglalkozó intézetben, Dóri másfél éve került oda.
    D.: Ez a 8800 négyzetméteres alapterületű állami otthon egy EU-konform intézet, ahol egyébként semmi nem úgy működik, ahogy az a gyerekek érdekeit szolgálná. Nagyon szép fehér bőrkanapék vannak a folyosókon, de a gyerekek gyakorlatilag éhesen fekszenek le aludni. Tudod, sokan gondolják azt, hogy ez a munka nagyon nehéz amiatt, hogy beteg gyerekekkel kell foglalkozni. Ez nem igaz. Ők olyanok, amilyenek és ezt mindenki tudja, aki velük kezd el foglalkozni. Ők nagyon szerethetőek és mi szerettük is őket. Ez a munka amiatt nehéz, mert mindennapos harcokat kell folytatni azért, hogy a gyerekek megkaphassák azt, amire szükségük van. A rendszerrel van a baj. Képzeld el, hogy abban az intézetben háromévestől huszonnégyéves korukig laknak az emberek és a huszonnégyéves ugyanúgy egy darab virslit kap vacsorára, mint a hároméves...
    Zs.: ... vagy annyit sem, mert a gyerekfelügyelő megeszi.
    D.: Igen. Közben a konyhás nénik meg hatalmas szatyrokkal megrakva mennek haza, mint Gólem, az agyagember. Ehhez hozzájön az, hogy felsőfokú szakképesítéssel hetvenezer forintért dolgoztunk. Mivel állami intézet volt, ezért a közalkalmazotti bértábla szerint számították ki a fizetéseket. Ez a tény gyakorlatilag el is vitte az egész intézetet egy nagyon rossz irányba. Gyakorlatilag bárki, aki bejött az utcáról, mert nem akart egy plázában egy cipőboltban állni naphosszat, kapott munkát. Rengeteg oda nem való ember volt ott, akik nem is voltak elhivatottak. Persze voltak ellenpéldák is. Mi a fizetésünknek kábé a felét el is költöttük Domestos-ra, pelenkára meg miegymásra. Aztán a munkaidőnk soha nem ért véget négykor; utána még problémák sorát kellett elintéznünk. Ha lejött valakinek a gumitappancs a mankójáról, nekünk kellett valahonnan beszerezni egy újat, mert senki más nem tette meg. Tehát nekünk a rendszerrel volt problémánk. Azzal, hogy a gyerekek szörnyen el vannak hanyagolva minden téren, és nem tudni, hova megy el az a pénz, amit rájuk kellene költeni. Na ebből lett elegünk.

    Mikor jött végül is az ötlet, hogy nyissatok egy saját óvodát?

    Zs.: Az óvoda korábban külön volt az iskolától. Egy hasonló villa épületben voltunk, mint amit most sikerült megszereznünk. Hozzátartozik, hogy ha ott is maradt volna az óvoda, akkor nem akartunk volna eljönni onnan. Én abban az épületben tíz évig dolgoztam, Dóri talán egy fél évvel a költözés előtt került oda. Aztán összevonták az óvodát az iskolával, így át kellett költöznünk a már említett komplexumba.
    D.: Körülbelül három hónap után már tudtuk, hogy mi ezt sokkal jobban tudnánk csinálni, mint ahogy ott folynak a dolgok. Tényleg embertelenek ott a körülmények. Szóval egy év után jöttünk el onnan.

    A szülők miért hagyják ott a gyerekeket, ha ilyen rosszak ott a körülmények?

    D.: Egyrészt azért, mert Magyarországon nincs helyük a fogyatékosoknak. Alig vannak olyan intézmények, ahol fogyatékosokkal foglalkoznak. És egészen addig, amíg a gyerek el nem éri a kötelező képzési korhatárt, addig a szülők otthon vannak a gyerekkel. Nem is tudják, hogy melyik intézményekbe küldhetnék a gyerekeiket, illetve azt sem tudják, hogy hol tájékozódhatnának ezekről az intézményekről. A másik ok pedig az, hogy a legtöbb ilyen család nagyon rossz anyagi helyzetben él. Mivel egy állami intézményről beszélünk, ezért a szülőknek nem kell fizetniük az ellátásért. És aki nem fizet, az nem is szólhat bele az intézet működésébe. Ha a szülők összerúgják a port az igazgatóval, akkor vihetik a gyereküket oda, ahova tudják. És akkor maradnak a havi 100-150 ezer forintos tandíjú magánintézmények, vagy maradhatnak otthon a gyerekkel és fizethetnek egy 45 perces fejlesztő óráért 6500 forintot. Egész egyszerűen nincs más hely, ahova vihetnék őket.

    És így jött az ötlet.

    D.: Így. Először azt találtuk ki, hogy kiveszünk egy kis családi házat és ott tíz-tizenkét gyerekkel majd jól elleszünk. Aztán egyszer eljöttünk ide a cukrászdába és ahogy utána sétáltunk, megláttuk ezt az épületet. Én újpesti vagyok és a szüleim mondták, hogy ebben az épületben óvoda működött régen, de bezárták - nem tudni, hogy miért. Ez azért már egy nagy épület - körülbelül 90 férőhelyes - és azt gondoltuk, belevágunk. Ez tavaly októberben történt. Elmentünk a Polgármesteri Hivatalba, ahol igen furcsán néztek ránk.
    Zs.: Eleinte nem értették, hogy mi miért akarjuk pont ezt az épületet megszerezni. De a régi óvoda, ahol dolgoztunk is egy hasonló villában volt, szóval szerelem volt első látásra.
    D.: Aztán elkezdtek egyik irodából a másikba küldözgetni minket, gyakorlatilag fogalmuk nem volt arról, hogy ilyenkor mi a teendő.
    Zs.: Ezt egyébként mondták is. Meg az volt még fura, hogy minden irodában azzal fogadtak minket, hogy „Biztos jól meggondolták, mibe vágnak bele?”
    D.: Ugyanakkor azt is folyamatosan hangoztatták, hogy ezt az épületet csak oktatási célokra, tehát óvodaként, vagy iskolaként szabad használni. Ráadásul mivel már sok éve nem használták, folyamatosan romlik az állapota, ami pedig senkinek nem jó. Szóval végül megkaptuk az épület használati jogát tizenöt évre, egy nagyszabású felújítási munka fejében, amit nekünk kell elvégeznünk és állnunk. Ez egyébként a szerződésben is benne van: megkapjuk az épületet egy jelképes havi összegért, de semmilyen más segítséget nem nyújtanak nekünk, magunknak kell boldogulnunk vele. És ez így is van rendjén.
    I.: Nagyjából itt jön be az a dolog, amiről a ti honlapotok is szól, ha jól értettem a célotokat: hogy az ember, ha tényleg szeretne csinálni valamit, akkor keresztül kell vinnie az akaratát és minden erejével meg kell próbálnia olyan munkát végezni, amit egyébként akár ingyen is végezne.
    D.: Egy olyan óvodát szeretnénk nyitni, ahol végre tényleg a gyerekekről szól minden. Ahol tök mindegy, hogy a WC-ülőke fehér, vagy piros, mert az az elsődleges, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Nagyon jó lenne, ha be tudnánk csalogatni kisebb gyerekeket és a szülők nem várnák meg, amíg a gyerekük 6-7 éves lesz, mert hatalmas fejlődést lehetne náluk elérni és később sokkal jobb esélyekkel tudnának beilleszkedni a társadalomba.

    Csak óvodában gondolkoztok? Nem akartok később nagyobb intézményt működtetni?

    Az én álmom az, hogy egyszer nyithassunk egy olyan intézményt, ami a fogyatékosokért van, úgy működik, ahogy működnie kell és nem kell érte fizetniük a szülőknek.

    A most nyíló óvodában hogy oldjátok majd meg a pénzügyi oldalt?

    D.: Sajnos a szülőknek kell majd fizetniük nálunk is.

    Mennyi az annyi?

    D.: Körülbelül 75.000 forint havonta, ami a máshol fizetendő összegnek kb. 80%-a. Persze tudjuk, hogy ez is roppant megterhelő és próbálunk majd találni valami megoldást a szegényebb családok számára is, hogy a pénz miatt ne maradjon ki senki. Azt még hozzátenném ehhez, hogy ebben az árban minden kezelés, fejlesztés benne van, nem számolunk fel egyéb költséget semmire. Kiemelném, hogy tizenegyórás nyitvatartással dolgozunk majd és ezalatt négyszeri étkezést biztosítunk a gyerekeknek. További fontos különbség a többi óvodával szemben, hogy nyáron is végig nyitva leszünk. Tisztában vagyunk vele, hogy a fogyatékos gyerekek nyáron is fogyatékosok, így csak azokon az ünnepeken leszünk zárva, mikor minden más munkahely is zárva van. Ezen kívül mi nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az integrációra. Az a baj a mi generációnkkal meg a tőlünk idősebbekkel, hogy nagyon idegen érzésekkel viseltetünk a fogyatékosokkal szemben. Míg ha a gyerekek már kiskorukban kapcsolatba kerülnek fogyatékosokkal, az rájuk is jó hatással van, mert sokkal segítőkészebbek, türelmesebbek lesznek. Például, ha egy végtaghiányos gyerek van a környezetükben, kihúzzák a széket neki, viszik a táskáját, stb. Arról nem is beszélve, hogy a fogyatékos gyereknek is óriási motivációt jelent, hogy beilleszkedhet az egészséges társai közé. A szegregációt már el kellene felejteni. Persze az integráció nem minden esetben megoldható, ezt mi is tudjuk.

    Ti hogy akarjátok megoldani az integrációt?

    D.: Tankönyv szerint a mi módszerünket lokális integrációnak hívják. Tehát úgy tesszük majd, hogy lesz három, egyenként 15 egészséges gyerekből álló csoport, illetve lesz egy csoport, amiben 15 fogyatékos gyerek lesz és akikkel gyógypedagógusok foglalkoznak. Bizonyos tevékenységeket pedig együtt fognak végezni a gyerekek. Együtt esznek, együtt játszanak az udvaron, együtt ünnepelnek születésnapot, satöbbi. Emiatt a középsúlyos, vagy annál súlyosabban sérült gyerekeket nem tudjuk majd foglalkoztatni, de például az autistákat, a hiperaktívakat, a down-kórosok közül az intelligensebbeket minden további nélkül be tudjuk majd illeszteni.

    Hányan fognak nálatok dolgozni?

    D.: Körülbelül tíz embert fogunk foglalkoztatni.

    Kik lesznek ők?

    D.: Óvónők, gyógypedagógusok és dajkák. Igen, a szülők által befizetett pénzt jó szakemberek normális megfizetésére fordítjuk majd. Nem tehetjük meg, hogy ugyanúgy hetvenezer forintot fizetünk majd a gyógypedagógusoknak, mint ahogy velünk is tették, mert akkor ugyanazt követnénk el, ami a mi problémánk is volt. Komoly szakmai hátteret fogunk felépíteni és ez pénzbe kerül.
    I.: Arról nem is beszélve, hogy bár az önkormányzattól megkapták a lányok az épületet egy jelképes összegért, ezért cserébe elvárnak egy nagyon komoly felújítást, amit két éven belül el kell végezni, és egy ilyen kastélyszerű épület felújítása esetében tízmilliókról beszélhetünk.
    D.: Igen, az nagyon szép dolog, hogy az embernek van egy álma, de nagyon keményen kell azért dolgozni, hogy az valóra váljon. Eddig is rengeteg munka volt vele és tudjuk jól, hogy a neheze csak ezután következik. De nagyon szeretnénk, ha az emberek rájönnének, hogy nem az a lényeg, hogy minél nagyobb plazmatévéjük legyen, hanem más dolgokra kellene koncentrálniuk. Ha több elhivatott ember lenne az országban, akkor már rég nem itt tartanánk. Szeretnénk fityiszt mutatni az országnak és megmutatni, hogy ha igazán akarunk valamit, azt meg lehet valósítani. Kemény munka ugyan, de ugye annak örülünk a legjobban, amit úgy érünk el, hogy annak minden apró részletéért verejtékkel megdolgozunk.

    Kedves Olvasók, én azt mondom, hallgassunk rájuk és segítsünk nekik! Ma jött a hívás: Dóri és Zsuzsi megkapta az épület kulcsát, tehát kezdődik a felújítás. Aki szeretne segíteni nekik, az hívja fel Dórit a következő számon: 20/917-7228, vagy – ahogy én is tenni fogok - jöjjön április 24-én Újpestre, az új oviba kertet rendezni! Találkozzunk a Vécsey Károly utca 120-nál! Játszós ruhában legyetek!


    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.