2010. április 15., csütörtök 06:00

    Barátság

    Írta: O.

    Már jó ideje szeretnék írni a barátságról. Eddig általában úgy írtam cikkeket, hogy leültem, a fejemben volt egy épp aktuális élmény, esemény, elkezdtem írni és kábé fél óra múlva felálltam azzal, hogy a cikk kész. Ezzel a témával viszont nehezen boldogultam.


    Hogy miért van ez így, azt nem igazán tudom…vagy talán mégis, de a válasz túlságosan intim ahhoz, hogy csak így ’papírra vessem’. A barátság ugyanis nálam a legszentebb érzések közé tartozik, az érzelmi ranglétrán számomra az anya-gyermek viszony után rögtön a második helyen található. Bár olyan sok mindenről írtam már, azt hiszem, hogy ez az a két kapcsolat, amiről nem tudok anélkül nyilatkozni, hogy ne kezdjek el túlságosan személyeskedni. És mivel ez az oldal nem „O blogja” néven fut, hanem egy kis közösség gondolatformáló irományait tartalmazza, így nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a végén a cikkek nem is témákat boncolgatnak, hanem csupán magamat.


    Az utóbbi időszakban azonban az életemben a barátok még jelentősebb szerepet kaptak a korábbinál és boldogan vettem észre, hogy még mindig és már megint és újonnan is, de milyen jó is az, ha az embernek ennyi értékes barátja van!

    Mindenki számára ismert az a mondás, hogy ’Madarat tolláról, embert barátjáról’…nos, ha végig veszem, hogy kik is a barátaim, és ha valóban ez az egyik jelentős ismérv, ami alapján megítélhetnek az emberek, akkor nagyon elégedett vagyok magammal :P.


    Szóval, hogy a barátság miért is annyira fontos? Nos, szerintem az életben két feltétel és érdek nélküli kapcsolat létezik. Gondolom a bekezdésből rájöttetek, hogy melyek is ezek. És hogy miért? Meg lehet engem cáfolni, sőt, bizonyára meg is kell engem cáfolni, de szerintem csak az anya (és jobb családokban talán az apa is) szeretheti mindennél jobban és minden hibájával együtt a gyermekét, és csak az igaz barát az, aki képes ugyanerre. Mert egy ANYA, az sosem mérlegel, nem tesz különbséget a gyermekei között, nem ítélkezik, nem köti feltételhez a szeretetét. Egy ANYA, az szeret. Szerintem soha senki nem tudja úgy szeretni az embert, mint a saját édesanyja. Ehhez persze egy ’ANYA’ kell, nem csak egy ’anya’, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy az enyém az előbbi kategóriába tartozott, csak mondjuk úgy 943652923737275255-ös betűmérettel. De a tény tény: ez kell(ene), hogy legyen a legtisztább és legőszintébb érzelmi kapocs a világon. Hiszen még a többszörös gyilkosok és a családjukat nagy ívben hanyagoló, trehány, tróger, munkakerülő, satöbbisatöbbi alakoknak is van egy anyukájuk, akik számára a fent jellemzett illető a GYERMEK, és mint gyermek, ő a ’non plus ultra’.


    Persze, most jön a kérdés, hogy mi van a testvéri szeretettel és a szerelemmel, azzal a kapoccsal, ami két TÁRS között alakul ki. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam – vagy csak ezzel áltatom, de akkor legalább jól csinálom, mert úgy hiszem, hogy köztem és a testvérem között olyan testvéri szeretet van, amilyet szülő csak álmodhat a gyermekének, és amelyre az egykék, meg az egymást örökké ölő tesók csak irigykedhetnek. Imádom a testvérem, Ő az az ember, akiért bármelyik pillanatban, gondolkodás nélkül feláldoznám mindenem. Jajj, nagy szavak, hát persze! De igazak. Pontosan tisztában vagyok vele, mert láttam a környezetemben, hogy mennyire fontos a jó nevelés, meg az is, hogy milyen neműek a testvérek, a korkülönbségről már nem is beszélek. A legtöbb családban azt láttuk az öcsémmel, hogy a testvérek folyton veszekedtek és rivalizáltak, hogy nem cinkostársai voltak egymásnak, hanem ellenfelei, sőt, néha ellenségei. És amilyen sebeket és sérüléseket szerez az ember gyerekkorában, azokból keveset tesz félre, így megesik, hogy sokszor felnőtt korban is megmarad köztük ez a feszültség.


    A szerelem meg…nos, a szerelem gyönyörű dolog, és nagyon szerencsések azok, akik megtalálták a maguk másik felét. Hiszem én is, hogy létezik, látom is, csak van az az alap igazság, amit azért nagyon fejben tartok: szerelmek jönnek-mennek, de a barátság, az örök.
    Már amelyik, persze. Mert meg is érkeztünk a barátsághoz, és vele együtt ahhoz a gondolathoz, mely szerint az élet olyan, mint egy utazás a vonaton: életünk során rengeteg emberrel kerülünk kapcsolatba. Vannak, akikkel közel egy időben szállunk fel a vonatra és egészen sokáig elkísérnek minket. De idővel nekik más utat kell járniuk, így leszállnak a vonatról. Helyükre szállnak fel mások, akik ismét kísérnek minket egy darabon. Ha szerencsések vagyunk, azok, akik fontosak számunkra, sokáig fognak velünk utazni, de megeshet, hogy a legkedveltebb útitársunk is leszáll idővel. Lehet, nem azért, mert kell neki, csupán azért, mert nem szeretne velünk utazni többet.


    Amikor ez történik, az egy nagyon fájdalmas dolog, mert barátot elveszíteni szerintem az egyik legrosszabb, ami történhet velünk. Hiszen a barát az lelki társ, testvér, fogadott család, a barát a lelkünk egy darabja, aki legjobban ismer minket és leginkább elfogad. Azért, mielőtt bárki ebbe a részbe kötne bele, szeretném leszögezni, hogy én most A BARÁTról beszélek. Nem a haverről, nem a focis társról, nem az osztálytársról, nem a kollégáról, hanem arról az 1-2-3, esetleg 4 emberről, aki a csupa nagybetűs számunkra.


    Az én vonatutamon már rengeteg nagyon különleges és értékes emberrel utaztam együtt. Néhányukat igazán megkedveltem. Kedves emlékeket őrzök az általános- és középiskolás barátaimról, a gyerekkori játszópajtásomról és az egyetem alatt vagy után szerzett barátoknak hitt –és az életemben talán akkor valóban akként is ’funkcionáló’- személyekről. Idővel aztán rájöttem, hogy mik is voltak azok az igazán fontos momentumok, amik miatt néhányan valóban BARÁTOK lettek, míg mások csak cimbik maradtak:


    -    a baráthoz általában köt valamilyen nagyon kellemes vagy kellemetlen emlék, élmény. Ez az a dolog, ami gyökere lesz az egész kapcsolatnak. Csak hogy értsétek: az egyik legjobb barátommal úgy mélyült el a kapcsolatunk, hogy mindketten elvesztettünk valakit, akihez nagyon erősen kötődtünk. És mivel mindketten hasonló fájdalmat kellett, hogy feldolgozzunk, ez a veszteség összekovácsolt minket. Azóta a sorsunk gyakran nagyon párhuzamosan fut, így újra és újra megerősíti a barátságunkat.
    -    a barát mindig kellően őszinte: egy barát tudja, hogy mikor kell igazat mondani és mikor nem. Mert nem igaz, hogy mindig jó az, ha a valóságot vágják a képünkbe. Voltak olyan napjaim, amikor vinnyogtam a kétségbeeséstől, hogy ez vagy az miért nem úgy alakult az életemben, ahogy szeretném. Ilyenkor a barátom mindig felmérte, hogy vajon most abban a helyzetben vagyok-e, amikor arra van szükségem, hogy átöleljenek és vigasztaljanak, vagy épp arra, hogy jó erősen hókon nyomjanak, hogy már megint mit sajnáltatom magam. És mindig jól döntött!


    -    a barát igenis megmondja, ha megbántottad: persze nem muszáj azonnal és nem kell indulatból a másik képébe vágni, de ha valami olyat tettem, ami veszélyeztette a barátságunkat, akkor a barát elém állt és őszintén megmondta, hogy ezt vagy azt elcsesztem. És nem úgy intézte el a dolgot, hogy se szó se beszéd kivonult az életemből. A dolgok ilyetén való intézését önző és nagyon gusztustalan dolognak tartom, mert azt hiszem, hogy egy barátságba – és egyébként minden emberi kapcsolatba- bele kell, hogy férjen, hogy meghallgatjuk a másikat és tisztázzuk, ha valami olyat tett, ami számunkra nem elfogadható. Hogy legalább a másik tudjon védekezni, magyarázatot adhasson és elnézést kérhessen.


    -    A barát nem ítélkezik. Történt velem egyszer, hogy az életem egy olyan szakaszába kerültem, amikor az életmódom merőben eltért attól, ami elfogadhatónak, helyénvalónak, vagy illőnek volt mondható. Korábban valószínűleg én is csúnyán néztem az ilyen emberekre, de akkor csak úgy belecsöppentem az egészbe és nem tudtam mit tegyek. A barátom pedig, akivel szinte együtt váltunk felnőtté úgy döntött, hogy számára nem megengedhető ez az életmód és ezért az életem bizonyos szegmenséből egyszerűen csak nem kért. Azaz nem lehetett vele erről beszélni. Így aztán a beszélgetéseink egyszer csak felszínesekké és képmutatókká váltak, ami engem nagyon bántott. Nem akartam kidobni egy másfél évtizedes barátságot az ablakon. Viszont a mai napig úgy gondolom, hogy lehet, hogy a barátunk úgy él, cselekszik, nyilvánul meg, ahogy számunkra az nem elfogadható. Ilyenkor egy barát elmondhatja, hogy neki ez nem tetszik, ő nem így csinálná, stb. De soha nem ítélkezhet a másik fölött és nem zárhatja ki az életéből, csak azért, mert épp nem ugyanúgy látnak és élnek meg dolgokat. Akkor ez nem volt barátság.


    -    A barát az, aki ért fél szavakból is. Aki kitalálja a gondolataid, aki a vesédbe lát, aki 200, sőt kétmillió kilométerről is megérzi, ha valami bajod van. A legrégebbi barátomnak írtam egy levelet a héten és rákérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy ez vagy az a baja, mert én így érzem. Mire Ő visszaírt, hogy de, és hogy én honnan a jó életből gondoltam, boszorkány vagyok tán? Talán, de hogy mégis honnan? Én vagyok a legrégebbi barátja. Nem kell ahhoz látnom, vagy hallanom, hogy tudjam, valami bántja. Hiszen a barát az része a másiknak. Lelki társa.


    -    A barát az, aki mindig ott van melletted, ha szükséged van rá. Lehet ez hajnal kettő, reggel 6, délután közepe, lehet csupán öt perc, egyetlen mondat, vagy hosszú átbeszélgetett éjszakák. A barát az, aki bármilyen formában is, de támaszod a bajban és őszintén örül a boldogságodnak. Nagyon sok emberrel van jó viszonyom, de ha igazán belegondolok, hogy hány emberre igaz is ez, akkor azt hiszem, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány BARÁTOM van. És nem igaz, hogy bennük nem csalódtam még sosem. Hogy épp az egyiküket idézzem: ’Mind a ketten csalódtunk már a másikban, nem egyszer, nem kétszer. De egyik sem volt olyan jelentőségű, mint amilyen erős és fontos a barátságunk!’


    Bizonyára nagyon sok mindent kihagytam még, ami jellemzi az igaz barátságokat. Azon tévhitet azonban cáfolnám, hogy ’öreg korban’ már nem születnek mély és őszinte barátságok. Szerintem ahány életszakasz, annyi új lehetőség egy barátságra: általános iskola, középsuli, főiskola vagy egyetem, munkahelyek, házasságkötés, gyermekvállalás, valamelyik szerettünk elvesztése, akármi.


    Ezzel a cikkel szerettem volna megköszönni a BARÁTAIMnak, hogy segítenek, hogy meghallgatnak, hogy a bizalmukba fogadtak, hogy adhatok nekik és kaphatok tőlük, hogy mindig mindenben számíthatok rájuk, hogy a családomként gondolhatok rájuk. Köszönöm Nekik azokat az értékes gondolatokat, amikkel formálnak engem, a beszélgetéseket, amelyekkel gyarapítanak, a nevetéseket, amelyekkel felvidítanak és azokat a különleges élményeket, amelyekkel boldoggá tettek. Remélem, hogy még nagyon sokáig utaznak velem egy vonaton!

    Tovább a kategóriában: « Önzőnek lenni Bizalom »

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.