Thursday, 27 May 2010 05:14

    Egyszerűen bonyolult

    Written by

    Egyszerűen bonyolult Mióta újra a szingli lányok táborát gyarapítom, elég sok időm volt azon gondolkodni, vajon cselekedeteim mennyire befolyásolták párkapcsolataim alakulását. Vannak eleve elrendelt dolgok? Akkor is minden így alakult volna előbb vagy utóbb, ha nem bonyolítok mindent túl? Nálam valahogy minden egyszerű dolog hihetetlenül bonyolulttá válik, ugyanakkor a legtöbb bonyolult helyzetet a lehető legegyszerűbben oldok meg.

     

    Időnként irigykedve nézem azon barátnőimet, akik úgy találnak maguknak párt, hogy gyakorlatilag semmilyen komolyabb erőfeszítést nem kell tenniük. Olyan ideálisnak tűnik a helyzet, ahol a srác elkezd udvarolni, és a lányé a végszó az ügyben. És mindezek ellenére hosszútávon is boldogok. Én meg valahogy mindig azt szemelem ki magamnak, aki így vagy úgy, de a lehető legkomplikáltabb szituációt generálja. Nem tudom, hogy ez pusztán szerencse kérdése, a hozzáállás mássága vagy az alapvetően eltérő lelkivilág az oka annak hogyan alakul szerelmi életünk. Mindazonáltal tény, hogy én a romantikus, időnként idealisztikusan szerelmes, álmodozó és nem ritkán álomvilágban élő, igen bonyolult és fejlett érzelemvilággal rendelkezők közé tartozom, mely néha jól jön, de vannak esetek, amikor inkább csak megnehezítik a helyzetet.

     

    Életem első komolyabb kapcsolata – mely nem kevesebb, mint 7 évig tartott – is hasonlóan nehezen indult. Részemről szerelem volt első látásra. (Igen, velem megesik az ilyen. Na, nem sűrűn, de ez nem volt egyedi eset. És a szerelem első látásra érzésnek is több változatát sikerült már megtapasztalnom.) A srác részéről azonban nem igazán találtak viszonzásra érzéseim. Szemében csak egy izgága, folyton mozgó, sokat beszélő, nyughatatlan kis lány voltam, aki ki tudja miért, de őt szemelte ki magának. Három kemény hónap munkája volt, mire bebizonyítottam neki, hogy mi igenis összetartozunk, és különben se akarjon ellenállni a női akaratnak ☺ Trükkök és cselek egész arzenálját vetettem be, hogy meggyőzzem. Persze indirekt módon, mert nem akartam közvetlenül növelni az egóját. Úgy gondoltam, a cél szentesíti az eszközt, és ennek megfelelően is cselekedtem. A siker nem maradt el, de a holtomiglan holtodiglan részhez már nem jutottunk el. Nem bántam meg egyetlen pillanatát sem a kapcsolatnak, de azok az érzelmek, melyet egy kapcsolatot a véglegesnek tűnő döntés felé irányítnak – nevezzük egyszerűen házasságnak – valahogy elmúltak és nem láttam többé azt a jövőképet, amiért érdemes lenne megtenni. Barátokként váltunk el. Viszont ezen a ponton már elgondolkodtató, hogyha nem akarok ennyire a sors ellen dolgozni, akkor is pont ez lenne a felállás? Pusztán barátok lennénk és megkíméltük volna magunkat a szakítás fájdalmas ceremóniájától? Lehet, hogy nem is kellett volna összejönnünk és ezért ment minden olyan nehezen köztünk? Vagy csak én vagyok az a fajta, akit a sors kipécézett magának, hogy unalmas pillanataiban szívassa a kislányt, hátha jobban tudja majd értékelni az apróbb sikereket is ezután? Még nem találtam meg a választ, de erőteljesen dolgozom rajta. ☺

     

    Most így hét év után félek, hogy ismét minden bonyolulttá válik körülöttem. Hiába lenne egyszerű a párválasztás, hiába érzem, hogy a másik mit akar, aki frissen lépett ki egy kapcsolatból, az sokáig tabu marad. Főképp, ha a kiszemelt még ismeri is az „elődöt”. Kinyilvánított érzelmek, majd hirtelen visszavonulás… Nem éppen leányálom. Az emberi korlátok ismét gátat szabhatnak egy tökéletesnek vélt szerelem(ek) elé. És a hirtelen visszavonulásnál még csak nem is tudhatjuk hol sikerült már megint elrontanunk, vagy hogy egyáltalán tényleg mi csináltunk valamit rosszul és nem a körülmények áldozatává váltunk, mivel az erősebbik nem képviselői nem igazán hívei ezen vagy bármely más emberi érzelmeket és érzéseket tartalmazó kapcsolatok és viszonyok kitárgyalásának és ezzel összefüggő események megbeszélésének. Pedig mennyi, de mennyi vitát meg lehetne így előzni… Így viszont marad a bizonytalanság és az önmarcangolás, jobb esetben a továbblépés.

     

    Számomra nagyon fontos a kommunikáció, és leginkább a személyes, a szemtől szembe féle. Fontos, hogy lássam a partner tekintetét, a reakcióit, hogy elhiggyem, tényleg így vélekedik. SMS-ben és e-mailben bármit lehet írni, bárkinek kiadhatod magad. Én személy szerint a legrosszabb formámat SMS-ben szoktam hozni. Valahogy túl kevés a karakter, túl sok a gondolat, és mindig kéznél van. Így nem egyszer előfordult már vele a hirtelen felindulásból elkövetett SMS-küldés, mely legtöbbször negatívan sült el. Ilyenkor érzem, hogy el kellene engem tiltani a telefontól. Hihetetlenül veszélyes tud lenni, amikor az irracionális és érzelmektől túlfűtött amúgy is labilis énem felülkerekedik a racionális, mindent jól megfontoló és mindig helyesen cselekvő énem felett. És ha még telefonhoz is jut… Na lehet, hogy ezért megy nekem minden ilyen nehezen. Ugyanakkor az is igaz, hogy talán ezek az érzelmi kitörések védenek meg minket és húzzák meg még időben a vészharangot, hogy ne menjünk teljesen tönkre egy viszonzatlan kapcsolattól.

     

    Egyszerre félelmetes és csodálatra méltó, hogy egy ember iránt táplált érzelmek milyen energiákat képesek felszabadítani. Amikor képtelen az ember enni és aludni, és mégis folyamatosan mozgáskényszere van, melynek hatására egyszerűen nem bír leállni, nem bír elfáradni és fizikai határait lépi át újra és újra, míg végül egyszer belerokkan…Veszélyes játék! És van, hogy csak egy erőteljes érzelmi pofon képes kirángatni bennünket ebből a helyzetből. Hát nekem már sikerült begyűjtenem a magam érzelmi pofonját, majd sikeresen kommentáltam is az eredményt, ám ennek köszönhetően egy igen masszív patthelyzetet alakítottam ki, mely nem feltétlenül volt célom. De még ilyenkor is képesek vagyunk titkon reménykedni, hogy a másik fel rájön, neki sem jó ez így, mégis mi kellünk neki és megpróbálja feloldani a korlátozást. Mert ugye a korlátokkal az a legnagyobb probléma, hogy kénytelenek vagyunk tiszteletben tartani, bármennyire is elhatalmasodik felettünk a kísértés. A korlátot csak az alkotója oldhatja fel, mi csak áttörhetünk rajta, kockáztatva ezzel az esetleges negatív kimenetelt. Sokszor viszont az alkotó nem elég erős a feloldáshoz, mert fél, hogy ettől bizonytalannak, határozatlannak és könnyen megtörhetőnek tűnik, nem akar magyarázkodni, és ezért inkább távolságot tart. Pedig nem mindig van ám szükség magyarázatra. Néha elég csak egy mosolyt küldeni, egy kis bíztatást adni, jelezvén, hogy az a zord korlát, csak az átvágásra vár. ☺ Ugye milyen egyszerű megoldás? Pedig a szituáció már nem az. És mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem bonyolítanánk túl…

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.