A mai témám, bár nem túl vidám, azért úgy gondolom, hogy igenis megfér ezen a derűs honlapon. Köszönöm, hogy a múltkori kérdésre is ilyen sok komment érkezett, és bár néhányan úgy vélhettétek, hogy kicsit személyes lett a ’vita’ itt a Társas-játékban, szerintem nagyon jó, hogy ennyi ember ilyen őszintén le merte írni a véleményét. Ezt a hozzáállást várom a későbbiekben is, hiszen mi nyitottak vagyunk minden véleményre, így kerek és színes a világ!

Egy nagyon érdekes idézetbe botlottam bele a múlt héten. Popper Pétertől származik, hazánk egyik leghíresebb pszichológus-szerzőjétől. Az idézet így szól:

„Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem. Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik.”

Úgy gondolom, ezt a határt meghúzni a legnehezebb, hogy egy emberhez, vagy egy helyzethez ragaszkodunk. Minden kapcsolat elején nagy álmokkal, reményekkel vágunk bele, hisszük, hogy most sikerülhet az, ami eddig nem, amit már olyan régóta várunk. De előfordulhat, hogy az életünk másképp alakul, mint ahogy terveztük, és a kapcsolat már nem tesz minket boldoggá. Sokan ilyenkor hosszú ideig fel sem ismerik, hogy baj van, csupán a környezetüknek tűnik fel, hogy az illető begubózik, befásul, kevesebbet nevet már, és minden második mondatával siratja a múltat.

Vajon meddig érdemes rágódni azon, hogy az életünk nem olyan, amilyennek szerettük volna? Meddig szabad a romok között ülni, és mikortól kell felállni? Honnan tudjuk, hogy itt van-e a pillanat, hogy meghozzunk egy fájdalmas döntést, vagy várjunk még annak a reményében, hogy visszakapjuk a régi, megálmodott életünket?

Kedves Olvasóim, várom a személyes tapasztalataitokat, véleményeteket, válaszaitokat!