2010. július 01., csütörtök 07:25

    Az új elem

    Írta: O.

    Elgondolkoztam ezen az eseten, hiszen mindenki volt már olyan helyzetben, hogy be kellett mutatkoznia a kedves mamának és papának. Mivel gyerekem nincs, így fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet, ha megszeretjük mondjuk a gyermekünk párját, akivel aztán szakítanak. Vajon illik és kell-e ilyenkor tartani az exszel a kapcsolatot? És ha igen, milyen módon és mértékben? Mi van akkor, ha tudjuk, hogy a mi gyerekünk volt a ludas? Akkor vajon kellemetlen-e az ex szemébe nézni, hogy hát igen, tudom én, hogy a gyerekem egy barom? Vagy ilyenkor minden anyuka anyatigris módjára teszi le voksát az ő egyetlen és feddhetetlen gyereke mellett? Vagy tényleg nem számít, hogy hány évig volt az az ex a családunk része, könnyűszerivel ’kidobjuk a kapcsolatot az ablakon’? És mi van akkor, ha szerintünk az ex a saras (hogyan is lehetne másképp???)? Mindenesetre nagyon nehéz lehet, megértem azokat a szülőket is, akik amint lezárul a gyermekük kapcsolata, magukban is lezárják. Hiszen úgyis jön majd egy új. Az új előtt meg hogy veszi az ki magát, hogy mi még mindig jóban vagyunk a régivel?

     

    Egy nagyon kedves barátom mesélte, hogy a lánya most utazott ki élete szerelméhez külföldre. Ez a kapcsolat már önmagában is különleges, hiszen két külön nemzet gyermekei között bontakozott ki, és bár a fiút egyáltalán nem ismerem, a lányt pedig csak hallomásból, mégis tudom, hogy két nagyon érzékeny és a saját kultúrájára büszke emberről van szó.


    Szóval, ez a két nagyon szerelmes ember most végre lehetőséget kapott, hogy együtt töltsenek egy hosszabb időszakot, méghozzá a fiú hazájában. A srác már járt nálunk és azt hiszem, hogy nem csak a lány egyéniségének köszönhető az, hogy megszerette a mi kis országunkat, hanem annak is, hogy élvezője lehetett a híres magyar vendégszeretetnek. A barátom családja nagyon nagy szeretettel várta őt és szerintem mindennel ellátták, ami egy felejthetetlen magyarországi tartózkodáshoz kell. Volt bográcsos főzicskézés, pálinkázás, közös családi program, kézzel-lábbal, csupaszívvel hadonászó szülők és barátok, éjszakai romantikus budapesti séta, szóval minden.


    Most azonban a lány kelt útra és nagyon izgult. Végig azt magyarázta az anyukájának, hogy mi van akkor, ha ő nem lesz elég jó a fiú szüleinek, ha másra várnak, másra számítanak. Az én barátom pedig bőszen győzködte arról, hogy ha egy szülő azt látja a gyerekén, hogy boldog, akkor elfogadja, bármilyen legyen is az a partner. Nem mellesleg a lány okos, kedves, értelmes és nagyon szerelmes. Tehát még csak véletlenül sem egy olyan személyről beszélünk, akit azért kellemetlen lenne hazavinni.


    Elgondolkoztam ezen az eseten, hiszen mindenki volt már olyan helyzetben, hogy be kellett mutatkoznia a kedves mamának és papának. Mivel gyerekem nincs, így fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet, ha megszeretjük mondjuk a gyermekünk párját, akivel aztán szakítanak. Vajon illik és kell-e ilyenkor tartani az exszel a kapcsolatot? És ha igen, milyen módon és mértékben? Mi van akkor, ha tudjuk, hogy a mi gyerekünk volt a ludas? Akkor vajon kellemetlen-e az ex szemébe nézni, hogy hát igen, tudom én, hogy a gyerekem egy barom? Vagy ilyenkor minden anyuka anyatigris módjára teszi le voksát az ő egyetlen és feddhetetlen gyereke mellett? Vagy tényleg nem számít, hogy hány évig volt az az ex a családunk része, könnyűszerivel ’kidobjuk a kapcsolatot az ablakon’? És mi van akkor, ha szerintünk az ex a saras (hogyan is lehetne másképp???)? Mindenesetre nagyon nehéz lehet, megértem azokat a szülőket is, akik amint lezárul a gyermekük kapcsolata, magukban is lezárják. Hiszen úgyis jön majd egy új. Az új előtt meg hogy veszi az ki magát, hogy mi még mindig jóban vagyunk a régivel?


    És nosza, eljön a pillanat, hogy tényleg itt az új. Kölcsönösen borzalmas szituáció ez a kezdeti ismerkedés. Egyrészről, mert mondjuk a szülő nagyon szerette az exet és most önkéntelenül is méregeti az újat (na, vajon ez van-e olyan jófej, mint az előző? Tud-e úgy főzni, mosni, takarítani, autót szerelni? Vajon ez már rendes lesz a gyerekemmel, vagy ennek is ki kell tekernem a nyakát? Megjegyezzem-e a nevét egyáltalán, vagy csak egy lesz a sokból, úgyhogy hívjam inkább mókuskámnak?...) Ugye, ismerősek a kérdések?

     


    A másik oldalnak sem kellemesebb, sőt. Toporogni friss barátként/barátnőként a párunk szülei előtt rém kellemetlen. Főleg, ha mondjuk úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk éppen egy ideális választás. Mert teszem azt kibuktunk a suliból, míg a kedvesünk meg épp most írja a doktoriját atomfizikából, vagy mert van rajtunk 9294329243 kiló felesleg, az ex meg rosszabb napjain is úgy nézett ki, mint Kate Moss, vagy esetleg van egy gyerekünk egy volt kapcsolatunkból, így aztán mamipapi 5 perc alatt nagyitativá válik. Kínos.


    Bezony, kínos. Mit lehet ilyenkor tenni? Hiszen a gyerekünk boldog, bár magunk sem értjük, hogy a mi gyönyörű, sikeres, alfahím bróker kisfiunk mit akar ettől a kétszeresen elvált, mínusz öt IQ-s kocsmároslánykától? A kérdés objektív nézve jogos, szubjektív nézve felesleges. Szereti, boldog. Hogy meddig? Ki tudja…Szülő-alapanyagtól és türelemtől is függ, hogy végül megjegyzik-e az új elem nevét, vagy marad ő is bogárkám, mint eddig szinte mindenki, és hogy befogadják-e, vagy csak újra kezdődik a ’ki nevet a végén?’ c. tragikomédia.


    A találkozás azonban előbb-utóbb elkerülhetetlen. Bár a szerencsésebbek valamikor év elején ismerkednek, és így karácsonyig egész sok idejük van megúszni ezt a tortúrát, a meredekebb verzió élvezői novemberben már összehaverkodnak anyósapóssal, akivel aztán már minden hétvégén pontban délben fogyasztják a húslevest csigatésztával. Nem hiszek a szerelemben első látásra, már úgy értem, anyós-após tekintetében sem. Nekem mindig sarasak azok a sztorik, amikor ex után belibben az új, mamipapi boldogan összecsapja a tenyerét és könnybe lábadt szemmel néznek egymásra, hogy ’Te, Apjuk/Anyjuk! A gyerek végre megtalálta a maga másik felét!’, majd boldogan ölelik keblükre az újonnan jöttet. Az új partner meg hazáig arról csacsorászik a barátainak a telefonban, hogy ’Jajj, hát ezek az anyósék mekkora jó arcok, egyből le is foglaltunk egy közös kéthetes nyaralást!’


    Nekem valahogy ezek hiteltelenek. Persze-persze, fontos, hogy jóban legyünk a kedvesünk családjával, de azon illúzióim, miszerint az ő családja az én családom is, nos, ezek elég régen szertefoszlottak már. Ha valaki mégis hinne még ezekben, elmondom, hogy mindez csak addig működik, amíg két adott ember együtt van! Onnantól kezdve, hogy összepakoltad a három vizespoharat és a jukkát, onnantól lehet ugyan kvázi jóban maradni, de a Te boldogságod csak és kizárólag addig érdekes a volt anyós-após szemében, míg ki nem derül, hogy valaki más Téged sokkal boldogabbá tesz, és hogy az új partner mondjuk fele akkora idióta, mint az ő szemünk fénye volt. Mert egy jó családnak így is kellene működnie. Egy jó családban a gyerek az első és bár egy intelligens szülő a későbbiekben is jól eldumálhat az egykori meny/vő-jelölttel, de soha a büdös életbe ne ringassa magát senki abba a hitbe, hogy egy pillanatig is igaz a mondás, miszerint ’Most már Te is a családunk része vagy!’. Ha igaz is, csakis annyira, mint amennyire része a kenyereskosár a biciklinek. Jó, jó, ha van, de ha leszerelem is éppúgy megy nélküle a járgány! Aztán majd úgyis veszünk helyette egy másikat…

    Kapcsolódó elemek

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.