2011. július 12., kedd 06:00

    Ezt vajon lájkolod?

    Írta:

     


    Fészbukk, fácse, fb, iwiw, myspace, satöbbi satöbbi…

    Bizonyára a legtöbben, akik olvastok, fenn vagytok valamelyik közösségi oldalon, talán pont onnan értesültetek ennek a cikknek a megjelenéséről is, sőt, ha tetszett, talán még lájkoljátok is.

    Alig néhány évvel ezelőtt még gőzünk sem volt ezekről a közösségi oldalakról, a hozzászólásokról és a lájkolásokról. Jómagam 2004-ben regisztráltam a nagy kék hátteresre, amikor Németországban tanultam. Mondanom sem kell, azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, úgyhogy 2009-ig hozzá sem szagoltam. Akkor aztán engem is berántott a nagy lájkolási láz és nem volt menekvés.

    Először felvettem a barátaimat, aztán a rokonokat, majd a kicsit távolabbi ismerősöket. Amikor elértem olyan 50 fő környékére, akkor úgy gondoltam, hogy ennyi már bőven elég lesz. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag folyton bejelölgettek olyanok:

    1. Akikkel életemben maximum kétszer beszéltem,

    2. Kollégáim,

    3. Olyan rokonok, akinek még a nevére sem emlékszem,

    4. Utoljára 18 éve láttam,

    5. Sosem láttam,

    6. Láttam már, de örültem eddig, hogy hallanom sem kell róla.

    Gőzöm sincs, hogy milyen megfontolásból jelölnek be ezek az emberek. Általában rá szoktam ugyan kérdezni, de mikor elmeséli, hogy középsuliban egyszer együtt buliztunk XY-nál (akire már szintén nem emlékszem), aki valamelyik osztálytársam unokatesója, akkor elkezd derengeni a sztori és nincs pofám nem visszajelölni. Az ismerőseim kb. kétharmadával eddig egy szót sem váltottam, és valószínűleg ezután sem fogok.

    Ellenben olvassák a napi gondolataim, nézegetik a fényképeim, lájkolhatják a hozzászólásaimat, és így tovább. Ez szerintem elég ijesztő. Egyáltalán nem szeretném, hogy a főnököm a fb-ról értesüljön arról, hogy már rohadtul unom a melót. Annak sem örülök, hogy valamelyik exem a fényképeimet nézegeti, mint ahogy én sem szeretem látni az ő képeit. Kiváltképp nem örülök annak sem, ha a barátom volt csajai csekkolgatnak engem, hogy na, ez az a bige…

    Persze erre is van megoldás. Az egyik az, hogy nem kell minden baromságot kiírni az adatlapunkra. Megjegyzem, hogy számos bűncselekménynek eshetünk így áldozatul. Nem célszerű leírni, hogy elmentem egy hétre nyaralni, mert a betörők már nagy gyakorisággal lesik ki a közösségi oldalakról, hogy kihez lehet zavartalanul bemászni és nagy kényelemmel csontig kipakolni a kecóját. Pont ugyanezt érhetjük el azzal is, ha az okostelefonunkkal folyton megjelöljük, hogy épp hol járunk (gyakorlatilag csak a lakáskulcsot nem adjuk már a betörő kezébe, hogy intézze a dolgot nyugodtan, mi most úgyis épp Fricinél sörözünk, aztán átmegyünk Pityuhoz és még beugrunk egy moziba is, tehát 3-4 órán át szabad a terep). Ugyanígy nem tanácsos megadni a várost, ahol élünk, vagy a munkahelyünket, ha épp tartozásunk van, mert a végrehajtók nagy része is ezekről az oldalakról tájékozódik. Ha kiírod, hogy ki az anyukád, férjed, unokatesód, stb, biztos lehetsz benne, hogy alkalomadtán ők lesznek az elsők, akiket felkeresnek majd, hogy infót szedjenek ki a holléted, a kereseted, a munkáltatód felől. Megéri?

    A másik megoldás, hogy törlöd magad. Egyre több ismerősöm csömörlött be attól, hogy az élete olyanok számára is nyitott könyv volt, akik számára egyetlen oldalt sem szívesen mutatott volna meg. És még akkor is, ha tényleg csak a legfontosabb dolgokat írjuk ki, beleszaladhatunk abba, hogy arra érdemtelenek is pontos infót kapjanak az életünk alakulásáról.

    Én ezt a második megoldást azért nem választanám szívesen, mert hála a közösségi oldalaknak, könnyűszerrel tartom olyanokkal is a kapcsolatot, akiket amúgy már – így sok-sok év távlatából- nem mernék felhívni. Megtaláltam a külföldi barátaimat, az egymillió évvel ezelőtti osztálytársaimat, távolban élő, de imádott rokonaimat, egyszóval mindenkit, akinek annyira tudok örülni, ha néhány néma év után újra felvesszük egymással a kapcsolatot.

    Nagyon szeretem, hogy könnyűszerrel cseveghetek velük, mintha csak itt lennének velem és nem több tíz, száz, ezer kilométernyire. Így nem hiányoznak annyira és mindig tudom, hogy hogy vannak. Szinte nem is érzem a különbséget, hogy csak a másik kerületben élnek, vagy épp Amerikában. Szerintem ez döbbenetesen szuper. De pont ennyire jó az is, hogy a volt iskolatársaim vagy kollégáim, esetleg régi ismerőseim teljesen fesztelenül rám tudnak köszönni akkor is, ha amúgy már rég megszakadt (volna) a kapcsolat. Mert bármennyire is szeretnénk, egyszerűen nem jut időnk mindig mindenkire. Jó lenne találkozni, beszélgetni, szeretgetni egymást, de ennyi munka mellett az ember örül, ha saját magára és a párkapcsolatára tud egy kis időt szánni. Aztán kiprésel valamennyit a legjobb barátoknak, és a kedves régi ismerősökre már alig-alig jut. Ezt a szakadékot képesek ezek a közösségi oldalak áthidalni.

    Summa summarum talán pont annyi előnye van a közösségi oldalakon való létezésnek, mint hátránya is. Néha teljesen megdöbbenek, hogy emberek mi mindent képesek magukról kiadni. Öntik ránk, hogy imádják életük szerelmét, akinek persze neve és minden elérhetősége is megtalálható az adatlapjukon, teleirkálják az üzifalunkat giccsesebbnél giccsesebb szerelmetes üzenetekkel, majd néhány hét vagy hónap múlva mi is fül- és szemtanúi lehetünk a sárdobálásnak. Pontosan fogom tudni, hogy Terike végül kivel csalta meg Bélát, és hogy az a szemét még a kedvenc kiskutyáját is magával vitte. Nem maradhat titokban az sem, hogy Feri lelécelt egy másik nő miatt, ezért most válás van és az elhagyott feleség blogban sírja el bánatát, aminek linkjét természetesen az orrunkra köti. Aztán ott vannak még a kéretlen reklámok, amiket szinte ki sem lehet kerülni.

    Persze nem vagyok álszent. Én is kihasználom ezen oldalak előnyeit. Itt hirdetjük kedvenc honlapunkat, amit most is olvastok, itt áruljuk a fölössé vált gumimatracunk, vagy próbáljuk kiadni az üresen álló kecónkat. Ha jókedvem van, én sem bírom megállni, hogy ne tudjon róla a világ, ha meg dühös vagyok, jól jön néhány vigasztaló lájk. Szeretem megosztani a kedvenc fényképeimet, és nehezen állom meg, hogy ne kürtöljem világgá, hogy épp én vagyok a földkereke legszomorúbb embere, vagy épp a legboldogabb. De tudni kell meghúzni egy határt, amikor kiadjuk magunkat. Én is szívesen kiírnám, hogy épp Ödönnel kavarunk, és de jó ez nekünk, mert annyira odavagyunk egymásért. Teleposztolhatnám az üzifalam egymillió szívecskével és összebújós képekkel, na meg képekkel az otthonomról, bejelölhetném, hogy ki az unokatesóm, a keresztanyám, az öcsém, vagy épp a macskám, de inkább nem teszem.

    Akik a barátaim, vagy a családom, azok úgyis tudják, hogy mi a stájsz Ödönnel meg velem, vágják, hogy szeretem-e a munkám, vagy sem és azt is, hogy mikor vagyok nyaralni, hiszen valakinek meg kell etetni a szintén nem ismerősként feltüntetett macskámat…

     

    Tovább a kategóriában: « Pocak Vámpírok és a csodagomb »

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.