Vannak azok a barátságok, amik nem ismernek határokat, sem térben, sem időben. Mindig is arra törekedtem, hogy ilyen barátságokat alakítsak ki és tartsak életben, bár tudom, hogy ez rettenetesen nehéz. Néha túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy szeretni tudjuk a másikat, néha pedig már ahhoz is, hogy saját magunkat. Néha túlságosan rohanunk és nincs időnk a másikra, néha meg az élet rohan velünk annyira, hogy lemaradunk a lényegről. Ezen a hétvégén azonban megint valami csodásat láttam, tapasztaltam.

Ez a barátság már 45 éve tart. Kimondani is hihetetlen. Volt négy barátnő, akik általánosban és középiskolában is elválaszthatatlanok voltak. Együtt tanultak, népi táncoltak, pasiztak, éltek, éreztek, alapítottak családot, voltak nagyon boldogok és néha nagyon a padlón. És bár egy idő után messze kerültek egymástól és lekötötte őket a családjuk és a munkájuk, lélekben mégis mindig közel maradtak egymáshoz.

Hosszú évek teltek el már azóta, hogy utoljára ültek le négyesben és remélhetőleg még nagyon sok idő fog eltelni addig, míg újra találkoznak. Egyikük már egy meseszép helyen várja a barátnőit, de addig is, míg újra együtt nem lesznek, vigyázó tekintettel követi lépteiket.

A hétvégén találkoztam két barátnővel. Nekik is ritkán jut idejük egymásra, így velem hármasban beszélgetni egy igazán kivételes alkalom volt. Csak ültem ott és néztem őket. A mozdulatukat, a gesztusaikat, figyeltem a beszédüket, hallgattam a nevetéseiket. Mindenben, de igazán mindenben ott volt a rég nem látott barátnő. Az ezeréves történeteikben, a gyengéd ölelésükben, a vigasztaló, bátorító szavaikban, a határ nélküli szeretetükben. Mintha egyszerre néztem volna egy filmet a kedvenc virágomról, éreztem volna az illatát és tarthattam volna a kezemben.

Nehéz volt elengedni a pillanatot, ugyanakkor nagyon feltöltődtem ez alatt a néhány óra alatt. Ismét gyerek lehettem és ismét volt anyukám. Ismét óvva szerettek és a világ ismét ragyogó napsütésből állt.

Az egyikük azt mesélte nekem, hogy amikor a kislánya összeveszett a barátnőivel, akkor azt mondta neki, hogy a csillagokat is lehozná az égről, ha ismét egy éjszakát végig duruzsolhatna az ő legjobb barátnőjével. Néha azt hisszük, hogy csak a családtagjaink, vagy a szerelmünk elvesztése fáj, de egy pillanat alatt megértettem, hogy egy igaz barát távozása is éppolyan nagy űrt hagyhat maga után.

Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Jó volt látni a szeretet ennyire tiszta oldalát, tudni, hogy a jó emberek mindig halhatatlanok, mert a szeretteikben tovább élnek, és hogy vannak örök, síron túli barátságok is. De főleg azért vagyok hálás, hogy én még bármelyik barátommal végig duruzsolhatok egy éjszakát.