Minap érdekes dolgok sorozata történt velem: először valamilyen gyerekkori történet kapcsán eszembe jutott egy rég nem látott rokonom. Aztán róla is álmodtam, majd másnap Ernő teljesen véletlenül rákérdezett arra, hogy van-e olyan rokonom, akitől akarva-akaratlanul elsodródtunk egymástól. Említettem neki, hogy igen, épp az éjjel álmodtam róla. De ez még mind nem volt elég, tegnap a munkahelyemen is feljött ez a téma, és meg kellett, hogy állapítsam, nekem valószínűleg most majd valami dolgom lesz ezzel a személlyel. Igazából nagyon hiányzik, nem csak Ő, hanem a gyerekkorom más résztvevői is. Személyek, akik anno mindennaposak voltak az életünkben, barátcsaládok, a gyerekeik, kereszttesók, unokatesók, stb.

Nálunk Anya igazi otthont varázsoló típus volt, és amióta Ő nincs, azóta minden igyekezetem ellenére jó pár családdal, rokonnal megszakadt a kapcsolatunk. Egyszerűen képtelenség mindenkivel rendszeresen beszélni, találkozni, stb., főleg úgy, hogy egy teljesen másik városban élek már tizenegy éve. És ha nagy ritkán haza is jutok, akkor is örülök, ha meg tudom futni a ’mama-apa-temető-pótanyu-keresztanyu’ köröket.
Persze nyilván mehetnék gyakrabban, vagy hosszabb időre, ez az én saram is, és azt is tudom, hogy az embernek mindenre van ideje, amit csak akar! Hiszen heti 10-20 órát töltök sütemények sütésével, ugyanennyit minimum a gép előtt is, jó pár órát szánok mozgásra, és egyéb intéznivalókra, tehát valahonnan azért nyugodtan tudnék elcsípni egy kis időt ezekre a személyekre.

És tényleg igyekszem. Hála az internetnek már lazán lehet csetelni a fél családdal (ez szerintem állati jó dolog!), a barátok zöme szinte mindig online, tehát nem szükségszerű, hogy ne halljunk egymásról. Csak éppen egy-egy találkozót megszervezni dög nehéz.
De mostanában egyre erősebben jön ez az érzés elő, fogalmam sincs, hogy miért vagy honnan, és legfőképp, hogy miért pont most, de szeretnék találkozni a gyerekkorom kardinális szereplőivel: a gyerekekkel, akikkel felnőttem, akikkel együtt síeltünk, húsvétoztunk, mikulásoztunk, akiknél aludtam néha hétvégente, akikkel nyaralni jártunk, stb.  És a szüleikkel is, akiket jó pár éve már alig láttam,bár hála a netre feltöltött fotóknak azért némileg képben vagyok.

Szóval, ha úgy érzitek Ti is, hogy vannak olyan személyek az életetekben, akik kicsit kiszorultak most belőle, vagy csak úgy elsodródtatok egymás mellől, akkor nincs más hátra, írjatok egy e-mailt, vagy vegyétek fel a telefont! Higgyetek nekem, annyira, de annyira jó lesz hallani egymásról, vagy megölelni egymást! Mert a legnagyobb butaság, amit tehetünk, hogy húzogatjuk a strigulákat, hogy ki hányszor kereste a másikat. Ha hiányzik, hívd fel! Persze értem én, hogy néha az embernek jól esne, ha a másik keresné, és nyilván nem is szabad hagyni, hogy egy kapcsolat csak az egyik félnek legyen fontos, de szerintem időnként félre kell tenni ezeket az elvárásokat, hiszen csak magunknak ártunk vele. Magunkat fosztjuk meg a másik társaságától, a találkozás örömétől, egy újabb csodás élménytől.

Nos, mire vársz még? Csak emeld fel a telefont!