A szakemberek szerint már az anyaméhben is kommunikálunk a külvilággal. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a szülők, és természetesen főleg az anya minél többet beszéljen a gyermekéhez. Énekeljen neki, meséket mondjon, simogassa a hasát és beszélgessen a babával. Aztán, ahogy világra jövünk, megkezdődik a nagybetűs Kommunikáció. Beszélnek hozzánk az orvosok, a védőnők, a rokonok és a szüleink, mindenki mondja a magáét, újra és újra, egészen addig, míg meg nem formáljuk az első szavakat. Megtanuljuk kimondani, hogy ’mama’, ’baba’, ’papa’, ’igen’, ’nem’, stb. És elkezdünk kommunikálni szavak nélkül is. 
Idővel rájövünk, hogy mennyi mindent mondhat egy mosoly, mennyi mindent árulhat el egy pillantás, mi mindent jelenthet egy-egy mozdulatunk. Egyes non-verbális üzeneteket ösztönösen megértünk, néhányat menetközben megtanulunk, és vannak olyanok is, amelyeket már csak azok értenek, akik erre specializálódtak. Aztán az iskolában elkezdünk írni és olvasni, elsajátítunk néhány nyelvet, fejlesztjük a kiejtésünk, esetleg drámaórákra járunk. Egy szó mint száz: minden lehetséges módon képesek leszünk kifejezni magunkat.
És akkor jön a kérdés. Miért is nem értjük mégsem egymást? Miért lehetséges az, hogy emberek elbeszélnek egymás mellett. Hogy mindig mindent úgy túlbonyolítunk, ahelyett, hogy egyszerűen leülnénk és feltennénk a kérdéseinket és megkapnánk rá a válaszokat?
Ha magamból indulok ki, nekem lételemem a kommunikáció. Állandóan jár a szám, ha kell, ha nem. Ez van; aki ismer, már nem lepődik meg azon, hogy nekem muszáj mindig mindent kimondanom. Igazából el sem tudom képzelni, hogy a gondolataim, az ingerek, amik érnek, az érzéseim bennem maradjanak. Számomra mindig is olyan furcsák voltak azok az emberek, akik csak csöndes szemlélőként üldögélnek egy társaságban és nem szólnak egy szót sem. Ilyenkor csak nézem őket, és nem értem, hogy ő miért nem akarja kimondani, amit gondol? Miért nem akar beszélgetni? Miért jó az, hogy mindent saját magában rendez le? Hol van abban a párbeszéd? A mások által számunkra hordozott üzenet? Nem értem. De tény, ők meg valószínűleg az olyan típusú embereket nem értik, mint amilyen én is vagyok. Hogy hogy lehet annyit dumálni? Mit lehet mindig mindenről beszélni? Miért kellene minden gondolatunk mások tudtára adni?
Az optimális eset nyilván valahol a kettő között van, bár ne vessen meg senki ezért, én jobban szeretem, ha valaki inkább fölöslegesen dumál, minthogy minden szót úgy kelljen harapófogóval kihúzni belőle. Én az olyan emberekkel szemben bizalmatlan leszek, mert nem tudom, hogy mi járhat a fejükben. Hogy vajon, amikor csak néznek rám, akkor éppen egy halom negatív jelzővel illetnek? A csöndes emberekben mindig érzek némi felsőbbrendűséget, mintha folyton lenéznék ezt a haszontalanul pofázó világot. Ez persze szerintem csak az én üldözési mániámból fakad, de mivel nem sikerült még egy hallgatagabb embert sem rábírnom arra, hogy mesélje el, mi jár ilyenkor a fejében, így egyelőre csak a saját fikciómra támaszkodom.
És akkor elérkeztünk a legnagyobb rejtélyhez. Létezik két ember, akik képesek önmagukat a lehető legkülönfélébb módon kifejezni, érthetően, egyértelműen és szépen írni, beszélni, tárgyalni. Mégis, hiába adott minden ahhoz, hogy megfelelően kommunikáljanak, nem megy. Vajon miért van az, hogy bizonyos kérdéseket egyszerűen képtelenek vagyunk megkérdezni? Hogy bizonyos mondatokat egyszerűen nem tudunk kimondani? Hogy amikor a legjobban érdekel valami, arról beszélünk a legkevésbé, és amikor leginkább fáj valami, azt kerüljük a leginkább. Holott mindenki tudja, hogy a problémák rendezésének egyetlen valós megoldása van, ez pedig a KOMMUNIKÁCIÓ. Beszélni, beszélni és beszélni róla. De persze ezt is csak mondani egyszerű! Mert amikor valami tényleg nagyon fontos nekünk, és esetleg komoly tétje van a számunkra, akkor hajlamosak vagyunk a struccpolitikára. Homokba dugjuk a fejünket, mintha így nem is léteznének a kényes kérdések. A bibi csak az, hogy akinek homokban a feje, az nem veszi észre, hogy mikor fogják hátsón billenteni. Márpedig annak, aki képtelen hangot adni az érzéseinek, számolnia kell ezzel!
Bizonyára rólam is nehéz elképzelni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az istenért sem tudok kommunikálni. Olyankor átváltok arra a totálisan haszontalan üzemmódra, amikor csak belülről kattogok dolgokon. Aki igazán ismer, az tudja, hogy ilyenkor van a legnagyobb gáz. Mert a néma agyalástól bennem nemhogy megoldódnának a dolgok, hanem elindul egy aprócska kis szikra, ami nő és nő, míg végül akkorát szól, hogy esélyt sem ad a közelemben lévőknek a menekülésre. És bár ekkor is megy a mosolygás kifelé, meg a duma, az agyam közben teljesen máshol jár. Ilyenkor képes vagyok lerendezni a kényes helyzetet egyetlen mondattal, rávágom, hogy nincs is semmi gond, hogy a másik csak kombinál, hogy jó minden úgy, ahogy van. Mintha attól, hogy azt játszom, olyan könnyedén túl tudok lépni dolgokon, ez valóban így is lenne. Ez nem más, mint hibás hozzáállás egy olyan embertől, aki gyűlöl minden konfliktust.
Szóval nem értem, hogy miért van ez így. És biztos vagyok benne, hogy sok minden máshogy alakulhatott volna az én életemben is, ha akkor és úgy kimondok dolgokat, amikor annak helye és ideje lett volna. Nem is értem, hogy miért hisszük azt, hogy nem beszélni valamiről az kevésbé kínos és fájdalmas, mintha rákérdeznénk valamire és akkor legalább lenne egy konkrét válaszunk. Két példa jutott eszembe. Az egyik egy olyan barátnőmé, aki nagy szerelemben él egy férfival, azonban nem tudja, hogy a párja akar-e tőle, vagy egyáltalán valaha is gyereket. Egyszerűen retteg erre rákérdezni, mert úgy gondolja, hogy ha kiderül, hogy a pasi nem akar gyereket, akkor igazából mi értelme is van kettejük kapcsolatának. És most annyira szeretik egymást, hogy nem bírná elviselni, ha nem lennének együtt. Így azonban nem csinál mást, csak növeli magában a bizonytalanságot és a feszültséget, tulajdonképpen pont így vágja maguk alatt a fát. Lassan, de biztosan épp így járul hozzá a kapcsolatuk halálához. Holott egyetlen kérdéssel közelebb juthatna ahhoz, hogy tisztán lásson.
A másik példa is egy barátnőmről szól. Ő meg az a típusú lány, aki számomra a megtestesült szókimondás. Elég gyakran utálom is ezért, mégis azt kell, hogy mondjam, az Ő őszinteségében sosem csalódom. Nála nem maradnak bizonytalan kérdések a háttérben, vagy ki nem mondott problémák. A legtöbb fejmosást Tőle kapom, ami elég furcsa érzés ennyi idősen, de tudom, hogy esetében nem működik a jól bevált módszerem, miszerint nem beszélünk a kényes dolgokról. Vele nem tudom lerendezni annyival a szitut, hogy mosolygok kedvesen és fényes papírba csodaszépen becsomagolom a nagy bűzölgő valamit, mert Ő igenis lerántja róla a masnit és a képembe tolja a nem kívánt tartalmat. Nincs zsákbamacska, nincsenek ’talánok’, nincsenek eltusolt dolgok. Tiszta és egyenes helyzetet teremt maga körül azzal, hogy mindig mindenre rákérdez.
No, nem ragozom tovább. A lényeg, hogy manapság annyiféleképpen a külvilág tudomására hozhatjuk már a bennünk rejlő dolgokat. Van mobilunk, amiről a nap 24 órájában tudunk telefonálni, vagy üzeneteket írogatni, e-mailezhetünk, kommentelhetünk, chatelhetünk, vagy akár webkamerán keresztül beszélgethetünk, szóval egyszerűen nincs már olyan ok, ami miatt két ember ne tudna egymással szót váltani, ha akar.
A kérdésem csupán annyi, hogy akkor ugyan miért nem kérdezünk és beszélünk akkor és úgy, amikor kellene?