Mi ez az érzés? Honnan jön, mi értelme, mire tanít? Gondolkodom, és nem jutok előre. Vajon van-e bármi olyan vetülete, ami pozitív irányba terel? Nem hinném. Mégis, mindenki az egy kicsit. Még én is, bár én tényleg csak egy kicsit.

Azt hiszem, az egész onnan indul, hogy nem bízunk magunkban. Mert tele vagyunk vélt, vagy valós félelmekkel, gátlásokkal, egy teherautónyi kritikával magunkkal szemben. Ehhez társul az a tévképzet, hogy a másikat kisajátíthatjuk. Nyilván, persze, sok embert lehet is, engem speciel nem. Erre már ráfaragtak egy páran. Én amolyan rakoncátlan lufi vagyok, röpködök ide és oda, néha nagyon fent vagyok, néha nagyon lent. Így aztán annak, aki maga mellett akar tudni egy ilyen lufit, tudnia kell, hogy milyen hosszúra engedheti a kötelet. Mert a lufi az úgy szép, ha száll, fent, magasan, úgy és arra, ahogy ő akarja, de azért fogni kell azt a kötelet, különben elrepül, és nem jön vissza többet.

A felállás tipikus: Micike és Töhötöm összejönnek. Általában már a kapcsolat kialakulása sem egyszerű, de tegyük fel, hogy annyira szerencsések, hogy Micinek bejön Töhi és fordítva, lejátsszák a maguk kis szánalmas játszmáit, elhitetik a másikkal, hogy kellesz is, meg nem is, akarlak is, meg nem is. Végül eljutnak addig, hogy „najóóóóóóó, tényleg jöjjünk már össze, mert mi annyira összeillünk”. Összejönnek, telnek a napok és a hetek. Dúl a láv. Aztán, mondjuk Micike épp olyan hangulatában van, hogy ledob magáról öt kilót, meg mondjuk új frizurája lesz. Töhötöm kiakad. A csaja túl jól néz ki, na, akkor már biztos félre is lép. Mici meg azon pörög, hogy Töhötöm szemmel láthatólag túl sokat kuncog az új titkárnővel. Magában lehordja mindennek a titkárnőt, sőt, hangosan Töhi tudtára is adja, hogy ez az új csaj olyan béna, mekkora már az orra, meg milyen kicsi a melle, meg egyébként is gáz. Bár pontosan tudja, hogy a titkárnő valójában épp a tipikus 90-60-90 paraméterekkel megáldott, szőke, mézesmázosan vigyorgó kis tünemény. Egy fokkal még talán okosabb is Micinél, bár ez egyáltalán nem biztos, lényeg, hogy Mici kellően kevésnek érzi magát tőle.

És a lényeg itt van! Birtokolni akarunk, vagy csak hibáztatni a másikat azért, mert nem vagyunk magunkkal megelégedve? Tényleg bárki is komolyan gondolja, hogy azzal lehet a másikat megtartani, hogy hatalmas hisztériákat rendezünk, hogy ’de miért néztél rá arra a nőre és miért nevetgéltek annyit’??? Vagy, hogy sutyiban kétértelmű, vagy éppen egyértelmű sms-ek után kutatunk, éjszakánként a sarokról kukkolunk, hogy életünk értelme vajon kit visz fel a lakására? Ennek tényleg így kell lennie?

Próbálom elmagyarázni, hogy a féltékenység egy hülyeség! Mert ha úgy szeretem a másikat, hogy az neki elég legyen, akkor elég is lesz! Ha meg nem elég, akkor ugyan érek bármit is ajtócsapkodással, nagyjelenettel, szánalmas nyomozásokkal? Kizárt. A lelkiismeret-furdalás a maximum, amit ezzel el tudunk érni. Megtartani valakit nem mással lehet, mint figyelemmel, szeretettel, bizalommal és odaadással. Nem trófeák vagyunk egymás életében, nem kalitkába zárható méregdrága madarak, amiket jó mutogatni.

Persze, nyilván nekem is voltak már Nórák, Eszterek, Biankák, akárkik, akiknél kategorikusan eldöntöttem, hogy őket nem szeretem, mert mondjuk bármi közük volt éppen a Kedveshez. A „bármi közük” alatt értem azt is, hogy szimplán padtársak voltak, vagy csak jártak előttem két kemény hétig. Mindegy, őket elvből utáltam, ennyi. De eszembe nem jutott volna nyomozgatni, kutatni, vagy kiakadni azon, hogy a párom éppen egy másik csajt bámul. Hát nézze! Hát menjen, ha akar! Önálló lények vagyunk, önálló akarattal. Ki vagyok én, hogy bárki gondolati és tevőleges szabadságát korlátozzam?

Aztán persze 7 év után rájöttem, hogy Nóra jó fej, sőt, Nóra nagyon jó fej, akár még nagy barátnők is lehettünk volna. Ismét egy bizonyíték arra, hogy mennyire semmi értelme nem volt az éveken át tartó, féltékenységből fakadó csendes utálatomnak.

Azért azt kell, hogy mondjam, nem lennék azok helyében, akiket fojtogat belülről ez a kis utálatos zöldszemű szörnyeteg. Mert értem én, hogy ez az érzés csak úgy jön, és nem mindig tudjuk befolyásolni. Meg értem én azt is, hogy van az a hatalmas szerelem, amikor annyira rettegünk attól, hogy elveszítjük a másikat, hogy eluralkodik rajtunk a pánik. Hogy folyton csak azon tudunk kattogni, hogy vajon mit csinál a másik, és hogy ha már nem ír az éjszaka közepén a buliból egy sms-t, akkor már biztosan megcsal. Vagy ha most épp jobban néz ki a szokásosnál, akkor elfog minket a kétség, hogy így is elég jók leszünk-e, hiszen annyian csapják a társunknak a szelet.

Értem hát, sőt, bizonyos szintig jól is esik. Mert jó tudni, hogy a másik attól fél, hogy elveszíthet. Akkor is inkább azt javaslom, hogy szeressetek, ne parázzatok! Abból baj még sosem volt!