Előre le szeretném szögezni, hogy senkit nem szeretnék provokálni. Na jó, de! Mert miért nem udvarolnak manapság a férfiak???
Mielőtt bárki is azzal gyanúsítana meg, hogy ez ismét egy pénzéhes nő firkálmánya lesz, jelzem, hogy akik ismernek engem, mind tudják: Madonna Material girl című számához bizony nem én voltam a múzsa. Ahogy megboldogult nagymamám mondta anno, én az a típus vagyok, akit egy illatos radírral is boldoggá lehet tenni legalább egy napig (mondjuk ez ötéves koromban volt és azóta szagokat sem érzek, úgyhogy most már azért valami mással kell előrukkolni :P).
Szóval, a fenti kis önjellemzés csupán azt a célt szolgálta, hogy világossá tegyem, mit hiányolok a mai férfiakban. Nekem nem kell gyémánt nyakék (na, mondjuk azért nem sértődnék meg, ha kapnék), nem kell exkluzív vacsora a Four Seasons-ben (mondjuk ezért sem), nem kell, hogy egy lakás árát érő autóval furikázzák a hátsómat (tényleg ezért sem), sem az, hogy hétvégente a tengerre vigyenek le kipihenni a munkanapok fáradalmait (ezért aztán meg főleg nem!).
De igenis hiányolom a romantikus megnyilvánulásokat! Hol vannak már azok a hosszan tartó udvarlások, amiket nagyanyáink élvezhettek? Hol vannak az elbűvölő kis gesztusok? A szerelmes levelek, a versek, a szerenádok, a virágcsokrok, a bonbonok, a gyertyafényes vacsorák?
Miért hiszik azt a férfiak, hogy manapság erre a nőknek már nincs igényük? Jelentem: van. Nagyon is! Még mindig szeretünk kézen fogva andalogni, kapualjban csókolózni, filmnézés közben összebújni, munkahelyen virágot kapni (vagy bárhol), csöpögős dalokat hallgatni, vagy verseket olvasni, egy nap 115 sms-t váltani és munkaidő alatt 8 úgyhiányzolmegőrülöknélküled-e-mailt kapni.
És vajon miért hiszik azt a nők, hogy ciki, ha egy pasi hívja meg őket ebédre? Miért érzik úgy, hogy mindenáron erős, független egyénnek kell magukat mutatni, akit igazából nem hatnak már meg a hétköznapi romantikák? Attól talán gyengébbeknek tűnünk? Kiszolgáltatottabbnak? Manapság tényleg annyira gáz már kimutatni, ha odavagyunk valakiért? A férfiaknak vajon tényleg az kell, hogy egy nő ki tudja cserélni a defektes kerekét, megszerelje a csöpögő csapot, este nyolcig bent gürizzen az irodában, és külön számláról költse a külön bejáratú fizetését? Szeretném, ha most idejönne pár pasi és ezt jól elmagyarázná nekem!
Azért persze megnyugtató, hogy vannak még olyan férfiak, akiknek teljesen természetes, hogy tenyerükön hordozzák szívük hölgyét. Olyanok, akik az udvarlós korszakban két hónapon át minden nap elviszik a párjukat vacsorázni (!), akik kinyitják előre az ajtót, és akik felsegítik a kabátot. Akik minden nap egy szerelmes képeslappal lepik meg kedvesüket, és akik nem riadnak vissza a legbohókásabb, legtúlzóbb, leglegleg randiktól sem. Őket szeretném ezúton is nagyon megdicsérni, és arra kérni, hogy ha majd fiuk születik, akkor se felejtsék el ezt a jó szokásukat beléjük nevelni! Mert nem igaz, hogy Julcsikának csak úgy lehet a tudtára adni, hogy bejön nekünk, ha jól meghúzzuk a copfját!
Egyébként tudom, hogy mire megy ki a játék: összezavarjuk őket azzal, hogy nekünk meg mindig csak a rosszfiúk kellenek. Most jut eszembe, hogy van egy dobozom tele egy rakás szerelmes levéllel, névtelenekkel, névvel ellátottakkal, teljesen mindegy. Ők voltak azok, akikkel sosem jártam, pedig hosszú-hosszú éveken át ostromoltak, a lehető legtöbb romantikus módon. Bezzeg az a dobos fiú, meg a másik, aki háromszor is pofára ejtett, na, azok aztán kellettek volna. Egyikük sem nyitotta ki az ajtót, küldött virágot, írt nekem verset. Sőt! Azt kell, hogy mondjam, még két kedves szó is sok, ha elhagyta a szájukat velem kapcsolatban.
Úgy hiszem, ez az a pont, ahol a kutya a saját farkába harap... Szó se róla, a pasiknak nincs könnyű dolga velünk. De nyugi, mi se értjük magunkat! Úgyhogy, kedves FÉRFIAK, Ti csak udvaroljatok szépen, ahogy azt illik! Aztán maximum bekerülnek a Ti szerelmes leveleitek is abba a bizonyos dobozba.