Amikor eldöntöttem kiskoromban, hogy a jogi pályát választom, erős elszántsággal vágtam neki, azzal a hittel, hogy majd én megmentem az elesetteket, a rászorulókat, a nőket és a gyermekeket! Később aztán az élet más vonalára sodort a szakmának, de még mindig nagyon szívemen viselem a nőkkel szembeni bántalmazások és erőszakoskodások ügyét.
Ennek okaként a szakdolgozat előtti nagy beadandómat (ún. évfolyamdolgozatot) a munkahelyi szexuális zaklatásból írtam. Anno egy cikk keltette fel az érdeklődésemet eziránt, hiszen akkor még csak tanuló voltam. A dolgozatom kiválóan sikerült és ezzel én azt is hittem, hogy mindent tudok a témáról...

Elgondolkoztam ezen az eseten, hiszen mindenki volt már olyan helyzetben, hogy be kellett mutatkoznia a kedves mamának és papának. Mivel gyerekem nincs, így fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet, ha megszeretjük mondjuk a gyermekünk párját, akivel aztán szakítanak. Vajon illik és kell-e ilyenkor tartani az exszel a kapcsolatot? És ha igen, milyen módon és mértékben? Mi van akkor, ha tudjuk, hogy a mi gyerekünk volt a ludas? Akkor vajon kellemetlen-e az ex szemébe nézni, hogy hát igen, tudom én, hogy a gyerekem egy barom? Vagy ilyenkor minden anyuka anyatigris módjára teszi le voksát az ő egyetlen és feddhetetlen gyereke mellett? Vagy tényleg nem számít, hogy hány évig volt az az ex a családunk része, könnyűszerivel ’kidobjuk a kapcsolatot az ablakon’? És mi van akkor, ha szerintünk az ex a saras (hogyan is lehetne másképp???)? Mindenesetre nagyon nehéz lehet, megértem azokat a szülőket is, akik amint lezárul a gyermekük kapcsolata, magukban is lezárják. Hiszen úgyis jön majd egy új. Az új előtt meg hogy veszi az ki magát, hogy mi még mindig jóban vagyunk a régivel?