Mi ez az érzés? Honnan jön, mi értelme, mire tanít? Gondolkodom, és nem jutok előre. Vajon van-e bármi olyan vetülete, ami pozitív irányba terel? Nem hinném. Mégis, mindenki az egy kicsit. Még én is, bár én tényleg csak egy kicsit.

Azt hiszem, az egész onnan indul, hogy nem bízunk magunkban. Mert tele vagyunk vélt, vagy valós félelmekkel, gátlásokkal, egy teherautónyi kritikával magunkkal szemben. Ehhez társul az a tévképzet, hogy a másikat kisajátíthatjuk.

A szakemberek szerint már az anyaméhben is kommunikálunk a külvilággal. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a szülők, és természetesen főleg az anya minél többet beszéljen a gyermekéhez. Énekeljen neki, meséket mondjon, simogassa a hasát és beszélgessen a babával. Aztán, ahogy világra jövünk, megkezdődik a nagybetűs Kommunikáció. Beszélnek hozzánk az orvosok, a védőnők, a rokonok és a szüleink, mindenki mondja a magáét, újra és újra, egészen addig, míg meg nem formáljuk az első szavakat. Megtanuljuk kimondani, hogy ’mama’, ’baba’, ’papa’, ’igen’, ’nem’, stb. És elkezdünk kommunikálni szavak nélkül is.