Az ember életének fontosabb szakaszait leginkább az tükrözi, mikor új lakásba költözünk, vagy a régit újítjuk fel.
Ez legalább annyira fontos, mint mikor időről időre a ruhatárunkat frissítjük fel. Én most konkrétan gardrób-válságban szenvedek. Egyre nyűgösebbek a reggelek a szekrény előtt állva, érzem, hogy utolért az érzés: Nincs egy göncöm se, amit felvegyek! Ez persze csak nekem tűnik így, mert érdekes módon, amikor meg el akarom pakolni a ruhákat, akkor meg az a fránya szekrény megy össze. Furcsaságok tömkelege van nálunk…
Szóval ilyen az is, amikor állunk az életünk egy fordulópontján és éppen szemlélünk 4 üres falat. Mert 4 üres fal lehet egyszerre nagyon elkeserítő és eszméletlenül vonzó. Tükröt mutat elénk, hogy jó úton haladunk-e. Kudarcként élhetjük meg a bedobozolást és sikerként a kipakolást. A négy üres fal az álmaink szimbóluma. Mert valljuk be bátran, mindannyian ugyanazt álmodjuk a négy üres fal közé: egy boldog, harmonikus családot, igaz társat, cserfes, vidám gyerekeket, kisállatokat, vagy rengeteg növényt, fényképeket és festményeket a falra, függönyöket az ablakokba, egy szép párnát a kanapéra, olajfoltot a konyhafalra, könyvekkel teli polcokat, barátságos kopogtatót a bejárati ajtóra.
Megtervezzük, hogy melyik bútor hova kerüljön, milyen színűek legyenek a falak és a csempék a fürdőben, hogy ahhoz tökéletesen passzoljon a fogkefetartó, a szőnyeget a kis dohányzóasztal alá, hogy honnan mosolyogjanak ránk a szeretteink képei, és hogy a kis kuporgós fotelem hogyan lehet minél közelebb a kályhához.
Tervezünk, álmodunk, hiszünk, bízunk, építkezünk. Nem csak a téglákat pakolgatjuk egymásra, hanem növeljük a bennünk lévő hitet is.
Régen azt gondoltam, hogy az otthonom ott van, ahol én megterveztem. Egy olyan környéken, egy olyan lakásban, amit méltónak találtam arra, hogy minden nap boldogan mehessek haza.
Aztán rájöttem, hogy az otthon bennünk van. Nem másban, nem egy lakásban, csakis bennünk. Mert minden üres 4 falból (sőt, sokszor egyetlen ágyacskából is) ki lehet hozni azt, amire vágyunk. Megtölthetjük szeretettel, nevetéssel, reményekkel.
Sokan esnek abba a hibába, hogy a régi lakásukhoz, házukhoz kötődnek, ahelyett, hogy új életet kezdenének, és végre boldogok lennének. Bár általában én kevésbé kötődöm tárgyakhoz, azért nem mondom, hogy nem esne nehezemre megválni a mosógépemtől, a képeimtől a falon, vagy éppen a kedvenc fotelemtől. Tudom, hogy nagyon nehéz egy olyan környékre költözni, ami nyomába sem érhet a korábbi lakóhelyünknek, de néha lépnünk kell magunkért. És ki tudja, talán az új falak nemsokára már nem csak falak maradnak, hanem valóban OTTHONNÁ válnak. Így, csupa nagybetűvel. :)