Péntek este emelkedett hangulatban keringtünk hazafelé hőn szeretett rolleremmel, Dórival a Körúton. Csak a szokásos: kerülgettem az embereket, húzogattam a nyakamat a belógó faágak és napernyők elkerülése végett, közben dúdoltam egy dalt és az járt a fejemben, hogy éppen mennyire rendben van minden. A Király utca kereszteződésénél leugrottam Dóriról, mert túl nagy volt a padka ahhoz, hogy leugrassak róla és ekkor megakadt a szemem rajta.

Magas, jó erőben lévő, ötvenes férfi bozontos szürke szakállal és hasonló hajjal, egyik kezében egy üveg ásványvizet tartva, a másikban egy sajtos stanglit rejtő nejlonzacskót lóbálva. Lábán fehér sportcipő fehér zoknival, felette napszítta, szőrös vádli, mely térd felett egy ollóval levágott szárú kék farmernadrágba futott bele. Idáig rendben is volna a dolog, semmi különleges. De a felsőtestét borító kopott szürke zakó, alatta a kék sállal  azonnal elérte, hogy emberünk figyelmem középpontjába kerüljön. Mindössze pár másodpercig láttam, de ez elég volt ahhoz, hogy gyerekkorom olvasmányai jussanak eszembe: ez az ember mintha Rejtő Jenő egyik regényéből lépett volna ki. Ahogy elhaladt mellettem, összetalálkozott a tekintetünk és azt láttam, hogy a szeme mosolygott.

Pár métert továbbgurultam, közben pedig azon gondolkodtam, hogy mennyivel szívesebben adok pénzt azoknak a hajléktalanoknak, akik a maguk korlátozott lehetőségeivel élve mégis igényesek és tiszták. Elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy vajon ez az ember hogy kerülhetett oda, ahol most van. Hirtelen lefékeztem Dórit és kis hezitálás után végül megszületett bennem a döntés: megfordulok, utánamegyek és odaadom neki azt a kétszázast, ami a zsebemben lapult. Cserébe pedig egy történetet fogok kérni tőle: az ő történetét. Mire hátranéztem, már csak a feje búbját láttam a távoli embertömegben: öles lépteivel jó gyorsan haladt. Persze Dórival nem volt probléma utolérni. Útközben izgatottan találgattam, vajon mit fog mesélni. Biztos érdekes történet lehet, hisz azzal együtt, hogy láthatólag alig van pénze, mégis valami elemi erejű vitalitás és derűlátás áradt belőle. Utolértem és megszólítottam:

- Elnézést! - Ahogy megfordult és rám szegezte a tekintetét, egyből láttam, hogy első feltételezésem téves volt. Ez az ember nem hajléktalan, csak egy szimpatikus bohém figura. Így aztán módosítottam első kérdésemet, fittyet hányva O. korábbi cikkének tanulságára: - Ön mivel foglalkozik?

- Nem beszélek magyarul – mondta ő mosolyogva angolul, olyan akcentussal, ami alapján már kezdtem sejteni, merről jött.

- Mivel foglalkozik? – kérdeztem angolul.

- Miért érdekli, hogy mivel foglalkozom? – kérdezett vissza ő gyanakodva, de továbbra is mosolyogva.

- Nem tudom. Magára néztem, érdekes a külseje és érdekel, hogy mivel foglalkozik.

- Dalszerző vagyok – mondta új barátom, ekkor már nevetve.

- Honnan jött? – bár 99%-ig biztos voltam a válaszban, de tutira mentem.

- Olaszországból – bingó.

- És milyen dalokat ír?

- Tessék? – éreztem, hogy az angol nyelvtudás nem az erőssége, de lelkességével ezt bőven kompenzálta.

- Milyen dalokat ír? – ismételtem meg a kérdést, immáron lassabban.

- Tessék?

- Mi dal? Ön ír. Dal. Milyen?

- Áááá! – kiáltott fel. – Az én dalaimat. Csak dalokat - éreztem, hogy a beszélgetés folytatása meglehetősen nehézkes lenne, és különben is megkaptam már az információt, amit akartam.

Így hát megköszöntem neki, hogy megállt és szép estét kívántam neki. Ő pedig hüvelykujját felfelé tartva virította rám az összes fogát és megköszönte, hogy beszélgettünk. Kezet fogtunk, aztán mentünk tovább, ki-ki a maga dolgára. Hogy mi ebből a tanulság? Nem tudom. De jó élmény volt, az egyszer biztos. Boldog hétfőt az összes Magyarországon tartózkodó olasz dalszerzőnek!