Én teljes mértékben megértem és tisztelem azokat az embereket, akik az életüket a bor készítésére és népszerűsítésére áldozzák. Már amennyire áldozatnak lehet ezt tekinteni. Anyai nagyszüleim kertjében volt egy akkora darab szőlő, ami tavasztól őszig ellátta hétvégenként a családot munkával. Kapálás, kötözés, kacsolás (ezt felénk hívják így, a túlnőtt szőlővesszők visszavágását jelenti) és persze a legvidámabb, legmozgalmasabb esemény, a szüret. Akkoriban valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy én egész éltemben a szőlővel és a borral foglalkozzak, de jó néhány éve úgy gondolom, akár ezt a hivatást is szívesen mondanám magaménak.