Egész gyerekkoromban azt hallottam a szüleimtől, hogy ameddig lehet, maradjak az iskolapadban, mert minél több papírt szerzek, annál több lehetőségem lesz az életben, és ha egyszer felállok az íróasztal mellől és beszállok a mókuskerékbe, utána már egyre nehezebb lesz újrakezdeni a tanulást, ha esetleg úgy döntenék, hogy kéne. Hát én megfogadtam a tanácsukat.

Általános iskola után szakközépiskolába mentem, amelyik technikusi bizonyítványt adott a kezembe. Utána nem vettek fel főiskolára, így a választásom egy idegenforgalmi szakközépiskolára esett, ahol egy újabb technikusi papír és egy idegenvezetői igazolvány ütötte markomat. Az itt töltött két év után ismét csak kevésnek bizonyultam a főiskolai felvételhez, így újabb két év következett kommunikációs területen. Itt is kaptam papírt, de hogy mire használható, arra még nem jöttem rá. Eddig a pontig élveztem édesanyám támogatását, aki tűzön-vízen át igyekezett megóvni attól, hogy a munka szörnyetege bekebelezzen. A mai napig hálás vagyok ezért neki.

Ezután jutottam be végül főiskolára 23 évesen és következtek életem legszebb évei. Ezt a közhelyet sokszor hallottam előtte és tuti, hogy én is használni fogom jó ideig. Innentől már saját magam intéztem a dolgaimat, anyagilag is függetlenedve. Elmondhatatlan élménytenger zúdult a nyakamba, amit elsősorban az iskola melletti rengeteg utazásnak – külföldi munkának, ösztöndíjnak – köszönhetek. Végül megkaptam a diplomámat angol szakon és egy év múlva – főként a főiskolai éveket visszasírva – megkezdtem levelezőn az egyetemi kiegészítő képzést. Jelenleg ennek első vizsgaidőszakát nyögöm.

De ez mind nem lényeg. Elgondolkodtam a dolgon és arra kellett rájönnöm, hogy van egy raklapnyi végzettségem, pedig minden, amit letettem az asztalra az elmúlt rengeteg iskolapadban töltött évben, az az angol nyelv elfogadható szintű elsajátítása volt. A sok jó szakemberpalánta mellett az utóbbi évtized kitermelt egy rakás használhatatlan diplomást is és én is köztük vagyok. Ha most jönne egy világháború és összeomlana a társadalom, nem nagyon tudnék mihez kezdeni a két kezemmel. Csak hogy mindenki számára érthető legyen az aggályom: igazából nem értek semmihez. Nem tudok házat építeni, feldolgozni egy levágott disznót, bútort készíteni vagy megszerelni egy elromlott bojlert.

Körülnézek a világban és azt látom, hogy tele van ilyenekkel, mint én. Elvégeztek egy felsőoktatási intézményt, bent ülnek egy irodaházban, számítógépekkel dolgoznak és egy nagy cég papírmunkáját rendezgetik. Sokuk élvezi ezt a munkát, de rengetegen közülük egyszerűen azért végzik, mert nem tudják, mihez kezdjenek magukkal. Jó pénzt keresnek és kész, ennyi elég. Persze ez elfogadható magyarázat, hisz az ott keresett pénzből kifizetik majd a vízvezetékszerelőt, a festőt, vagy a kőműveseket, akikre majd szükségük lesz az életük folyamán.

De engem zavar ez a dolog. Azt hiszem, valahol a nagy papírgyűjtés közepette elfelejtettem a lényeget. Igenis szeretném látni a két kezem munkáját és ha alkalmas erre, akkor szeretném használni is. Szóval már most tudom, hogy az egyetem után számomra egy bútorkészítő tanfolyam következik majd a sorban. Vissza az alapokhoz! Megnyugvással látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így gondolja. Egyre több általam ismert diplomás hoz hasonló döntést. A legfrissebb élményem ezzel kapcsolatban egy hozzám közel álló jogász, aki épp tegnap iratkozott be egy cukrász tanfolyamra. Már alig várom, hogy megkóstoljam az első szárnypróbálgatásainak gyümölcsét.