Mint soron következő cikkem tárgyát, több filmet is félretoltam azért, hogy erről a filmről és az általa sajnos nem ok nélkül boncolgatott témáról leírhassam a véleményemet. Magyar(ított) címe tudtommal még nincs, de az eredeti és tömör "Trust" - mely szó szerinti magyar fordításban bizalmat jelent - tökéletesen tükrözi a film lényegét, mondanivalóját és felvetett problémáját.
A filmet egyébként egy ismerősöm ajánlotta nekem, amit igencsak jól tett, ugyanis pusztán a címe illetve a plakátja alapján valószínűleg soha nem botlottam volna bele, de legalábbis biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet és nem néztem volna meg.
Szeretem a jófajta humort. Sőt, bizonyos ismerőseim szerint én magam is művelem. Ezt persze olyan ismerőseim mondják, akiknek fizetek azért, hogy ilyesmiket állítsanak rólam.
Bár úgymond két fázisban, de kis hazánkba is bekígyózott a humor előadási módjának egy bizonyos műfaja, amelynek neve változatlanul, külön lefordítás illetve magyarosítás nélkül "stand-up", vagy ha úgy tetszik "stand-up comedy". Az első fázishoz, a nyolcvanas-kilencvenes évekhez nagyjából két nevet tudok illetve érdemes megemlíteni, ezek pedig Hofi Géza és Maksa Zoltán. Remélem egyiküket sem kell külön bemutatnom, és nyugodt szívvel leírhatom azt, hogy ki ne ismerné őket és hogy ki ne emlékezne rájuk.
Ez a cikk viszont nem róluk szól, hanem a második fázisról.
Őszintén be kell vallanom, hogy a tartalmas, történetileg jól megírt, témájában elgondolkodtató, feszültséget és izgalmat fenntartani tudó, a nézőt az utolsó pillanatig kétségek közt tartó, meglepő csavarokkal illetve fordulatokkal brillírozó, röviden és tömören egy szóval általam "intelligens filmek"-nek nevezett alkotásokon kívül elég gyakran megfordulnak a szemeim közt azok a látványorgiák is, melyeknek elsődleges és egyetlen fegyvere - hogy egy kis képzavarral éljek - csupán a kép és a hang, de ezeken kívül és felül semmi más, és amelyeket már csak a profitorientáltságuk miatt is blockbustereknek hívnak.
Ezek között a blockbusterek között nálam valamelyest előkelő helyet foglalnak el a Michael Bay produkciók, mert - bár a cikk elején felsorolt pozitív erények közül legjobb esetben is csak külön-külön egyet-egyet tudnak felvonultatni - látvány terén mindenképpen tudják, hogy mi kell a pihenni vágyó, agyat kikapcsolni szándékozó népnek.
Eddigi életem során az emberi butaságnak és az oktalan erőszaknak sajnos már nagyon sok fajtájával illetve formájával találkoztam, még ha nem is mindig élőben. Viszont az, amiről ez a hét évvel ezelőtt készült film szól, mindenképpen kiemelkedő és az ember nem mehet el mellette csak úgy szó nélkül. Az pedig még tovább súlyosbítja az egészet, hogy a sztori egy valóban megtörtént esetet, pontosabban polgárháborút, még pontosabban nevén nevezve népirtást dolgoz föl.
Valamikor réges-régen, úgy nagyjából három-öt évvel ezelőtt, már nem tudom, milyen megfontolásból avagy minek a hatására, de kivételt tettem a német filmek általam rendszerint történő kerülésében, és megtekintettem egy Das Experiment című filmet. És őszintén, férfiasan be kell vallanom, hogy nagyon tetszett. Már eleve a történet, amiről szól, illetve a témafelvetés is nagyon érdekes volt számomra, de úgy általában véve a kivitelezésével is meg voltam elégedve.
Most - pontosabban tavaly - pedig, kilenc évvel az eredeti mű elkészülte után megszületett az amerikai remake.
"I live my life a quarter mile at a time. Nothing else matters. For those ten seconds or less: I'm free." - hangzott el ugyebár az utcai autóversenyek életérzését átadni kívánó szólás Dominic Toretto (Vin Diesel) szájából, még a széria legelső, 2001-es részében. Azóta sok minden történt a Halálos iramban franchise háza táján, de mondhatnánk úgy is, hogy azóta bizony sok benzin lefolyt a tankcsöveken.
Eheti cikkemet eredetileg úgy akartam kezdeni, hogy mivel a rendező korábbi munkái közül a többséget már láttam, és szinte kivétel nélkül tetszettek is, jelen alkotása elé részint az ebből fakadó, iránta való izgalommal, ugyanakkor a minőségi elvárást illetően nagy-nagy nyugalommal ültem le. Viszont amikor - szokásomhoz híven - utánanéztem néhány háttér-információnak, egy kissé meglepődve szembesültem a ténnyel, miszerint a hónap végén a 81.(!!!) életévét betöltő Clint Eastwood 1971 óta már 31 mozifilmet rendezett. Még egyszer mondom, rendezett, és nem pedig játszott bennük (az ugyanis egy nagyjából dupla ekkora szám lenne). Azzal eddig is tisztában voltam, hogy a színészkedésen kívül már nem egyszer a kamera túloldalán is dolgozott, na de hogy harmincegyszer?
Amikor nemrég elkezdtem a filmes cikksorozatomat, egyáltalán nem feltétlenül a most aktuális, friss, még mozikban lévő, avagy onnan a tékák polcaira épphogy kikerülő alkotásokat kívántam célba venni. Eme törekvésemnek az első igazi példája a mai napon terítékre kerülő, nagyjából három és fél esztendővel ezelőtti Lélegzet, amit én más néven csak a mexikói Ütközéseknek hívok.
Nem kis kihívás egy olyan filmről kritikát írni, amely nem elég, hogy köztudottan elnyert egy Oscar-díjat (a címszereplő Natalie Portman a legjobb női főszereplő kategóriában), de ráadásul csak ugyanitt további négy kategóriában jelölték, valamint egyéb kisebb-nagyobb díjátadókon világszerte begyűjtött még 30 díjat és 95 jelölést.
Éppen ezért meg sem próbálom a profi megközelítést, elemezgetést, részekre bontást, a film falatkáinak hosszas és elmélyült ízlelgetését. Ehelyett csupán az egyszerű, átlag mozibajáró szemszögéből világítom meg, és írom le a saját személyes élményemet.
Köszöntöm mind a kedves filmrajongókat, mind pedig a szkeptikus ellentábor azon képviselőit, akik egy-egy filmkritika olvasásának csak azért állnak neki, hogy újra és újra meggyőződhessenek róla: Hollywood már megint nem tudott megtekintésre érdemes alkotást legördíteni a gyártósorról.
Eheti alanyunk a már eredeti nyelven is kissé komolytalan, sőt butácska címmel rendelkező "Sucker Punch". Ha ehhez még hozzávesszük a hazánkban ráerőszakolt "Álomháború" címet is, akkor nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a címadásért felelős suckemberek ezúttal bizony a világ mindkét oldalán bal lábbal keltek.