Meglepődve tapasztalom azt a pánikkeltést és hangulatot, mely az idei - sok helyen első – havat kíséri. Döbbenten és nagy kérdőjellel a fejem felett álltam a minap az ABC üres polcai előtt, nem igazán tudtam mire vélni a jelenségét. Tán átaludtam egy zombitámadást? Visszajöttek az oroszok? Újkori tatárjárás? Mivel nem igazán nézek tévét (és ez nagyon jó hatással van az idegrendszeremre), így bármelyik eshetőséget valószínűbbnek találtam, mint magát a valóságot, mellyel nagymamám szembesített...

Kíváncsi nőként és lelkes cikkíróként mindig van olyam téma, mely kérdéseket vet fel bennem és arra késztet, hogy választ találjak rá. És mivel már a második szóval jeleztem, hogy nőként, így gondolom, nem okozok nagy meglepetést, ha ezúttal (is) ama végeláthatatlan kérdéstengert támasztó férfi-nő, fiú-lány viszonyokat vizsgálom.

Habár nem tartom magam babonás embernek – nem keresem a kéményseprőket, nem szedek négylevelű lóherét, nincsen patkóm se falon, se máshol és még a kabala tárgyaknak is erősen híján vagyok -, azért némiképp elgondolkodtatott ez a pénteki nap. Hobbi egyetemista lévén (másoddiploma - just for fun) ilyenkor a vizsgaidőszak ugyanúgy az életem részét képezi, mint a munka. Csak néha egy kicsit mostohagyermek, mivel a preferencia-sorrendet azért be kell tartani.  Mert ugyan hasznos-hasznos, na de mégis csak a munkámért csinálom és nem fordítva. Legalábbis a hivatalos verzió szerint. Persze vannak olyan elmeháborodottak, akiknek a hobbija a tanulás és nem bírnak vele leállni… De természetesen én semmilyen körülmények között nem tartozom ezen lények táborába!
Na, de hogy a tárgytól el ne térjek...

A szabályokat és sokszor a tisztesség és becsületesség intézményét is egyre jobban felrúgó világunkban, már csak kevesen gondolunk arra, hogy majd valaki biztosan megtalálja és pusztán jóérzésből vissza is juttatja szeretett/keresett tárgyunkat. Nemcsak az optimizmus hiányzik az emberekből, de a pozitív hozzáállás, másokról a jó és jó szándék és az önzetlenség feltételezése is. Pedig a segítőszándék még mindig él és köztünk/bennünk van. És nemcsak bajban vagy adományok gyűjtésekor, hanem – szerencsére – a hétköznapokon is megnyilvánul.

Akárhonnan is nézem, életünk meghatározó aspektusa a folyamatos boldogságkeresés. Ösztönösen azt választjuk, ott maradunk, ahol nekünk jó. Valójában mindenben az élvezeteket keressük, legyen az egy bögre kávé, egy jó film, vagy éppen kedvesünk ölelő karjai.

Minduntalan képesek azok az ajándékkatalógusok megdöbbenteni, ahol az alapvetően jó és hasznos termékeket sokszor nem csak a felismerhetetlenségig dizájnolják, de gyakran a funkcionalitás és használhatóság teljes elvesztéséig. Erre szedtem most össze egy-két példát, csakis a vidámság jegyében.

Akármerre is járunk, lassan mindenhol reklámokba botlunk.  Ez alól lassan már a természet lágy öle sem lesz kivétel. Manapság egy szokványos nagy plakát vagy egy TV spot már fel sem tűnik nekünk,  anélkül nézzük végig, hogy bármi is megragadna belőlük. Ez a rádiós reklámokra még inkább igaz. A plakátokra már mint vizuális környezetszennyezésre gondolunk, míg a TV reklámokat egyszerűen átugorjuk. Hatékonyságuk egyre inkább vitatható. Nincs ez másképp az interneten sem, ráadásul sok esetben villogásukkal, vagy felugrásukkal még idegesítőekké is válnak. Így hát nem csoda, ha az emberek jelentős hányada úgy tekint ezekre mint szükséges, vagy inkább mint elkerülhetetlen rosszra .Kész szerencse azonban, hogy ezeknél is megtalálható az a vékony réteg, melyet nemes egyszerűséggel kivételnek nevezhetünk.

Vannak olyanok, akik irtóznak a nagyobb utazások vagy költözködések gondolatától. És vannak, akiknek az életet jelentik. E két véglet között az arany utat járó réteg, akik, ha úgy hozza az élet, költözködnek, de önmaguktól nem keresik az ilyen lehetőségeket. Detti „6 ok arra” cikkei óta tudjuk, hogy miért is jó állandóan úton lenni és költözködni. Életünk ezen utazásainak igen nagy jelentősége van, és olyan rejtett értékeket képviselnek, melyekre nagyon sokan nem is gondolnak.

Véleményem szerint talán az igaz barátok száma az, amely legjobban meghatározza, milyen emberek is vagyunk. Egy barátság nemcsak mosollyal jár, nemcsak a mi gondunk s bajunk elmesélésével, hanem bizony áldozatokkal, átvirrasztott éjszakákkal, reményadással és hallgatással. A kapcsolatokkal törődni kell, s gondosan ápolni azokat. És ezt nem lehet észből, csakis szívből.